Interjú a Fekete Pont Alkotójával: Az Iskolai Konfliktusoktól a Társadalmi Üzenetekig
Mi a legrosszabb iskolai emléked?
A filmben szereplő akadályversenyes történetet a valóságból merítettem. Ez az, amikor néhány gyerek poénból csúnya szóval nevezik el a csapatukat az iskolai versenyen, amivel kivágják a biztosítékot az egyik tanárnál. Velem nem teljesen ugyanaz esett meg, ami a fiúval, Palkóval a filmben, de az akadályversenyre készített vicces rajz az én művem volt. Onnan eszkalálódott a helyzet, és nekem is komolyabb konfliktusom támadt az egyik tanárral. Szerencsére nem pofonnal ért véget. Nem tudom, ez volt-e a legrosszabb iskolai élményem, de az egyik legmaradandóbb, az biztos. Sokszor a legrosszabb emlékek nem is a rendszer anomáliáira vonatkoznak, mert azokat megszokják a gyerekek. Beépül az idegrendszerükbe.
Mesélnél arról, hogyan alakult ki a Fekete pont koncepciója? Korábban egy másik nagyjátékfilmtervvel, a Fülcsengés-sel pályáztál a Filmintézethez.
A Fülcsengés elutasítása miatt düh és dacosság maradt bennem. Azt a tervet másfél-két évig fejlesztettük a Filmalapnál és rövidebb ideig az újonnan felállt Filmintézetnél, de már előtte is hosszabb ideig foglalkoztam vele. Másrészt akkoriban zajlottak a Színház- és Filmművészeti Egyetem erőszakos átszervezése elleni tüntetések, amelyek engem is nagyon megviseltek. A kettő eredményeként kezdtem el gondolkodni egy olyan forgatókönyvön, ami kevés pénzből is megvalósítható, és arra épül, hogy nem kérünk rá pénzt a Filmintézettől. Az is fontos volt, hogy reagáljunk a ma Magyarországon zajló történésekre. Kell egy kiállás. A művészet feladata valami visszajelzést adni, és ez alól nem kivétel a film sem.
Nagyon megelégeltem a csendet. Azt, hogy nem történik semmi akkor sem, ha folyamatosan az értékrendünkbe ütköző dolgok történnek. Hogy tök hülyének néz minket a rendszer, és mi eljátsszuk a hülyét.
A tétlenségből és a következmények hiányából fakadó frusztráció inspirált, hogy elkezdjem írni a filmet. Emellett magamon is megéreztem, hogy egyre inkább elkezdtem olyan lenni, amilyen nem szeretek: egyre többet panaszkodom, másokban keresem a hibát, nem a saját felelősségemmel foglalkozom, és egyre inkább eluralkodik rajtam a mélabús kilátástalanság. Ettől nagyon megijedtem. Ez is fontos belső motiváció volt arra, hogy aktivizáljam magam. Gyerekkoromban Amerikában éltem, és miután hazaköltöztünk, kitartott bennem az ott megszerzett egészséges önértékelésem. Sokáig úgy éreztem, a saját életemből ki tudom zárni a rendszer ostobaságait, vagy felül tudok emelkedni rajtuk. De elkezdett megtörni a rendszer, és ezt nem akartam hagyni.
Átmentettél valamit a korábbi filmtervedből a Fekete pontba?
Semmit. A Fülcsengés nagyon személyes filmterv volt. Annyira személyes, hogy voltaképpen zsákutcába is kerültem, már nem láttam ki belőle. Ahogy alakult az életem, úgy változott a forgatókönyv. Emiatt nehézkes volt megfejteni, hogyan működhet a film. Mire végre úgy éreztem, sikerült fogást találni rajta, jött az NFI. A Fekete pont viszont annyira konkrét dologról és érzésről szólt számomra, hogy iszonyatosan felszabadító volt írni. Vannak benne ugyan személyes elemek, de mégis egy távolabbi nézőpontot érvényesít. Inkább egyfajta társadalmi szerepvállalás motiválta, mint a másik filmtervet, ami a rendezői egóról szólt.
A film egyik főhőse, Palkó ötödikes. Miért ilyen korú fiút választottál?
Ötödik osztálytól kezdődik a felső tagozat, ami fontos szempont volt. Az alsó tagozat nagyon sok iskolában ma is jól működik, jók a tanítók, szeretik a gyerekek. Ahogy a filmben elhangzik: „az ötödik osztály már nem játék”. Jön a tanulás, tanulás, tanulás! A saját gyerekkoromból is arra emlékszem, hogy felső tagozatban kezdtem el szétcsúszni, rosszul tanulni. Olyan elvárásrendszer alakult ki, ami teljesen elvette a kedvem mindentől. Olyan, ami megöli a gyerekek játékosságát, szabad gondolkodását, szabadságát. De színészi szempontból is olyan korosztályba tartozó fiút kerestünk, akin még látszik, hogy nagyon gyerek, de már a tudatánál van. Nem teljesen ártatlan, érti a körülötte alakuló eseményeket, de még mindenre kíváncsi és tiszta a lelke. Tizenegy és tizenkét év között elképesztően sokat változnak a gyerekek, ezt akartuk megelőzni.
Adrián Zoltán / 24.hu
Palkó egy berlini iskolából kerül át a magyar iskolarendszerbe, ami rímel a saját személyes élményedre. Amerikában jártál iskolába, mielőtt a családoddal hazaköltöztetek volna a kilencvenes években. Te is megszenvedted a váltást?
Ennyire nem szenvedtem. Itthon hamar kialakultak a barátságaim, nagyon érdekes voltam én, mint Amerikából jött gyerek, amikor még Amerikából jöttemet játszottunk itthon. Kint még nem alakultak ki közeli barátságaim, nem úgy, mint a nálam két évvel idősebb bátyáimnak. Utólag azt gondolom, az Egyesült Államokban az iskola első három évében annyira koncentráltak az identitásfejlesztésre, az egyes gyerekek személyére a tanárok, hogy különböző pedagógiai módszerekkel megelőzték a klikkesedést és a gyerekek egymásra utaltságát. Nálunk is a forgatáson huszonnégy gyerekkel számolhattunk a filmbeli osztályban, akik nagyjából minden nap ott voltak. Hamar kialakultak a klikkek, a kis barátságok, amelyek sokkal nehezebben megközelíthetővé tették számunkra is a gyerekeket. Kitaláltuk, hogy minden nap kis csoportokra osztjuk őket, mindig más összeállításban, így kénytelenek voltak mindenkivel kapcsolódni, és jobban tudtuk kezelni őket. Rév Marcell, a film operatőre már Amerikában él – ő mondta utólag, hogy most a lánya osztályában ugyanezt csinálják. Ami az elvárásokat és az agyament szabályokat illeti: kint megtanultam, hogy ki kell állni magadért, és ezt elkezdtem itthon is érvényesíteni. Nem hagytam magam.
Főkép forrása: 24.hu
