Gyakran próbálom visszaidézni, anyu és apu miként oldott meg egy-egy nevelési problémát, hogyan tanítottak, terelgettek a jó felé.
Mindenki jól szeretné csinálni. Nincs ember, aki ne szeretné a lehető legtöbbet megadni a gyerekének. Mindenki szeretné, ha az a valaki, aki őt választotta, szép, boldog életet élhetne.
Csakhogy senki sincs birtokában a bölcsek kövének. A legjobb szándék mellett is követünk el hibát, sőt, az is előfordul, hogy úgy tűnik, helytelenül viselkedtünk, ám a gyerek később mégis profitál belőle.
A rendelőben néhány napja felvetődött egy kérdés: ha kiderül, hogy a gyerek nem mond igazat, vagyis hazudik, akkor mi a teendő?
Érdemes először kicsit kutakodni, utánanézni, mit mondtak erről a nagyok, akikre világéletemben felnéztem, akiket sokszor segítségül hívok.
Szerencsém volt. A szüleim is derekasan helytálltak akár példaképként is, ráadásul olyan tanáraim, főnökeim, professzoraim voltak, akiktől érdemes volt, és el is lehetett sok mindent lesni.
Az alapkérdés tehát az, hogy mi is a hazugság. A válasz kézenfekvőnek tűnik: olyan állítás, mely nem felel meg a valóságnak.
Azt mondja Ranschburg tanár úr, hogy a valóságnak meg nem felelő állításnak két igen fontos tényezővel kell rendelkeznie ahhoz, hogy hazugságnak minősíthessük. Az egyik, hogy tudatosnak kell lennie, vagyis aki a kijelentést teszi, tisztában kell legyen azzal, hogy állítása a tényekkel nem egyeztethető össze – ellenkező esetben ugyanis nem hazudik, hanem téved.
A hazugság másik jellemzője, hogy érdek fűződik hozzá, tehát, aki hazudik, az tudatosan félre akar vezetni másokat, és a valóságot meghamisító kijelentéstől valami hasznosat remél, ami az igazság kiderülése esetén semmiképpen sem lehetne élvezhető.
Igen ám, de az sem mindegy, hány éves is a kedves delikvens.
A gyerek fejlődik, nem csupán testileg, hanem érzelmileg, szociálisan, és még ki tudja, hányféleképpen.
Amikor még nem tud pontos különbséget tenni a belső és a külső, vagyis a szubjektív és az objektív valóság között, akkor a „hazugságai” nem hazugságok, hanem az álmainak, a vágyainak kifejeződései. Fantáziahazugságnak nevezi a szakirodalom ezt az állapotot, mely során a gyerek nincs tisztában az állítása és a tények közötti ellentmondással, történeteit nemcsak a hallgatósággal akarja elhitetni, hanem maga is hisz azok valóságában.
Kistestvér születik, és a szülők büszkén mesélik, hogy a nagy gyerek (alig négyéves) mennyire szereti az újszülöttet, és egyáltalán nem féltékeny rá. Erős kétségeim támadnak az ilyen hír hallatán. Nyilván előfordul ilyesmi, de jogosabbnak, érthetőbbnek érzem, ha a nagyobb gyerek (aki egyáltalán nem nagy még) megéli a kegyvesztettség fájdalmát. Hiába a nagy szeretet és igyekezet, a királyfi/királylány kiesik, kiejtődik az „én vagyok a világ csodája” szerepből, mondhatjuk, trónfosztottá válik: osztoznia kell figyelemben, szeretetben, akármiben, megszűnik a hegemóniája. Néhány napig látszólag békében van a történtekkel, ám, mikor elviszik az óvodába, közli a társaival, hogy
lett egy kistestvérem, de este bejött egy farkas a szobába, és megette, én akartam szólni anyáéknak, de gondoltam, éhes a farkas, hadd falatozzon.
Mi ez? Fantáziahazugság? Jellemhiba? És mit kell tenni ilyenkor?
Leginkább semmit. Illetve még hatványozottabban kell figyelni az idősebbre is, és semmi esetre sem leszidni, büntetni, megfélemlíteni, mert azzal épp a gondolkozásról, a fantáziájának szabadon engedéséről szoktatjuk le, hatalmi szóval, erőszakkal.
Szóval résen kell lenni, szárnyalhasson az a dús fantázia, de azért szabjunk határt. A túlzásokban, füllentésekben már a nagyon kicsiknél is szerepet játszhat az elismerés iránti vágy. És elismerés azzal is szerezhető, ha a gyerek kiemelkedik a többiek közül.
Íme egy személyes történet.
Édesanyám két dologtól lett nagyon ideges: ha hülyének nézték, vagy, ha hazudtak neki. Sokszor elmondta nekem: kislányom, ha megmondod az igazat, nem kapsz ki, de, ha hazugságon érünk, szomorú leszek. És bizony egy kisgyereknek komoly fájdalom, ha az anyukája vagy az apukája miatta szomorú. Én is így voltam vele, ráadásul egyszerűbbnek tűnt elmesélni, mi történt, hisz sose bántottak a felmenőim.
Egyszer fogadtunk az osztálytársammal, hogy tanóra alatt nem merem elhajítani a vizes táblatörlő szivacsot. Vagány tettnek tűnt a dolog: eldobtam, telibe találtam a tanárnő asztalát, ráadásul, mivel a szivacs nem bumeráng, nem jött hoppika vissza hozzám. Orbitális botrány támadt, igazgatói intő lett a vége, kapott egyet a végrehajtó, egyet a felbujtó, mivel én „nem lesz baj, ha igazat mondok” alapon bevallottam, hogy fogadtunk.
Természetesen otthon is elárultam a valódi okot. A szüleim nem drámáztak, inkább úgy tűnt, mulattak a történeten, és megdicsértek az igazmondásomért.
Másnap kiderült, Lacika intőjét érvénytelenítették, mivel az édesanyja közölte, hogy ő szívbeteg, ártanak neki az izgalmak.
Amikor erről beszámoltam otthon, anyu kishíján gutaütést kapott. „Suta! – szólt emelt hangon édesapámhoz –, én holnap bemegyek és megmondom, hogy gyomorbeteg vagyok, s akkor a mi gyerekünk intőjét is kihúzzák.”
„Ilyet nem csinálunk, Éva – válaszolt apukám –, mert az hazugság lenne, és mi az igazmondásra szoktatjuk a kislányunkat.”
A hullámok persze elültek, de a mai napig jó szívvel emlékezem apu igazságosságára, és még inkább arra, hogy anyu, ha pedagógiailag kifogásolható módon is, de meg akart védeni.
Jó érzés, ha van, aki megvéd – néha saját magadtól is.
Főkép forrása: 24.hu
