Rejtett infláció és a növekvő energiaszámlák hatása a magyar árszintre

Kora reggel hatkor találkozunk vezetőnkkel, Ivával, aki egyébként az egyik legjobb helyi sziklamászólány is. Mint mondja, ahhoz, hogy a túrát idejében be tudjuk fejezni, át kell ugranunk az unalmasabb kaptatókat egy terepjáróval, és a 900 méter magasan fekvő Libinjska kosa rétjeitől elstartolni. Így is teszünk, nagyjából fél hét körül vágunk neki az első csúcsra vezető ösvénynek.

Az indulásnál a környék még nem túl szívderítő. Egy száraz, köves-sziklagyepes platóról indulunk neki az első emelkedőnek. Innen sok mindent még nem látni: csak sejteni lehet a hátunk mögött a tengert és az első bukkanók mögött feszítő hegyet. A kedvünk viszont óriási: az idő annak ellenére, hogy október közepe van, napsütéses-kellemes, madarat pedig csak azért nem lehet velünk fogatni jókedvünkben, mert a környéken egy sincs.

Ahogy kaptatunk egyre feljebb az elszáradt gyepen, úgy bújik ki hátunk mögött a Starigrad/Zadar környéki szigetrendszer. Persze hogy folyamatosan tekintgetünk hátra, pedig tudjuk jól, hogy minél magasabbra mászunk, annál szebb lesz a kilátás. Az első, 300 méter szintemelkedésű meredek után kapunk egy kis pihenőt: őszi erdőfoltokkal és töbrökkel tarkított kisebb sík rész jön. Néhány helyről már jól látjuk a Sveto Brdo kúpos gerincét, de ez csak arra jó, hogy sóhajtsunk: De messze van!

Az aránylag sík, azaz inkább úgy mondanám, hogy nagy gödrökkel szeplőzött, aránylag szintben haladó útszakasz közepén valódi pihenőhely is vár minket: a Dušice menedékház (Planinarsko sklonište Dušice) kinti asztalánál leülünk, és elfogyasztjuk magunkkal hozott reggelinket. A ház kissé le van robbanva, a belseje sem túl hívogató, de rossz időben maga lehet a megváltás. Láthatóan túl sokan nem használják.

A ház után még átsétálunk egy szabadabb, gyepes területen (1300 méter magasan még a fű is zöldebb), áttörünk egy rozsdás erdősávon, és már ott is állunk a merészen felszökő gerinc aljában. A kaptatón elszórtan illatos törpefenyőkkel találkozunk, és a kilátás percről percre pazarabb.

Visszapillantva jól látjuk az erdővel körbevett medence gyűrött gyeptakarós felszínét, ahol még az imént voltunk. Délnyugat felé tekintve egyre jobban látható a tenger, azaz ezen a szigetekkel megszórt parton először csak a Velebit-csatorna, Zadar félszigete és a Pag sziget.

Kora délután érünk fel a Sveto Brdóra, ahol a csúcskereszt aljában pihenünk egyet. A csúcs nevének fordítása Szent Domb, mondja Iva. Ennek megfelelően szép nagy, alumíniumból készült kereszt áll a tetején, sőt Iva szerint némi iróniával erre utal az a kőtábla is, amit túrázók cipeltek fel a hegytetőre. (A táblán a tíz római szám a tízparancsolatot hivatott megjeleníteni, aminek kőtábláit Mózes a szent Sínai-hegyen vette át Istentől.)

Elég sajátos, hogy túránk másik célpontja, a Velebit innen 8 kilométerre fekvő legmagasabb csúcsa a Vaganski nevet viseli, aminek az eredete a pogány, pagan szó lehetett. Ha már itt tartunk, el kell mondanom, hogy a Velebit-hegység egy olyan szimbóluma a horvát népnek, mint a görögöknek az Olümposz. A hegység neve is görög eredetű: valószínűleg az „elivatosz” (magas, meredek) melléknévből jött, amit a szlávok aztán kissé átformáltak.

Iva szerint használjuk ki, hogy a Sveto Brdón vagyunk, mert bár alacsonyabb valamivel a Vaganski csúcsnál, de szebb a kilátás róla. Valljuk be, a tenger felé inkább egy lápos tóvidékre emlékeztet a táj a párában: elég sok ezen a partrészen a sziget és félsziget, köztük keskenyebb-szélesebb csatornákkal. Tisztább időben azért látszik a nyílt tenger, sőt, az olasz Appeninek is.

Délkeletre a Velebit laposabb, töbrökkel lyuggatott, vad részei hullámoznak, azokon túl pedig Horvátország legmagasabb hegysége, a bosnyák határon húzódó Dinara sejlik. Amint irányba fordulunk, nyolc kilométerrel nyugatabbra látjuk magunk előtt a Velebit hegyláncának koronáját, a Vaganskit.

A hegylánc gerincén indulunk a Vaganski vrh felé. Nem volt rossz felkaptatni a Sveto Brdo gerincén sem, de ez a gerincmenet az egész túra legszebb része. Balra a tenger a szigetekkel, jobbra a Velebit északkeleti völgyei és kisebb csúcsai. A pazar látványt kellemes tengeri szellő kíséri. Háromórás, lábon végrehajtott hullámvasutazás után érkezünk meg a Vaganski csúcsra.

Egyáltalán nem mondanám, hogy a csúcsról rossz lenne a kilátás, bár a tenger még kevésbé látszik, mint a Sveto Brdóról. Viszont a Velebit-hegységet szinte teljesen belátni róla, minden szépségével együtt. Mire a csúcsra érünk, már lassan alkonyodik, feltámad a szél. Rendesen elhasználtuk az időt a fotózgatással, videózgatással. Pedig még egy erős lejtő áll előttünk aznap, ráadásul hamarosan beköszönő sötéttel, ezért Iva erősen sürgetni kezd minket.

Reményteli, hogy a Lipa staza (Szép út) nevű ösvényen kezdjük meg az ereszkedést az 1200 méterrel alattunk álló aznapi szállásunkig, a Ramića Dvori menedékházig. Hamar kiderül azonban, hogy a meredek, bokanyúzó-térdfacsaró kőlejtőkkel tarkított, köves-botlatós ösvény minden, csak nem kellemes, pláne a nyakunkba hulló éjsötétben. „Életem leggenyább lejtője” – jellemezte röviden az út végét a velünk bukdácsoló Olivér.

Végül csak leérünk a menedékházba, ahol a tulaj, Mario húsos bőségtála visszahoz minket az életbe. A levezető sörözgetés közben érdekes magyar nyelvű bejegyzésre bukkanunk a vendégkönyvben. Eléggé át tudjuk érezni: „Gyula nincs meg. Itt iszunk. Mario fantasztikus. Brian jól van, de megharapták. A medve óriási arc. Minden oké.” Szép kaland lehetett.

Egy jó nagy alvás után másnap reggel Iva utódja, a szintén hegymászó David vesz át minket. Vele már egy könnyebb, levezető szakasz jön, ami viszont legalább annyira látványos, mint a csúcsmenet. Hamar kiderül, hogy a kényelmes völgysétának búcsút mondhatunk, David szerint sokkal attraktívabb a Nagy-Paklenica-völgy felülről, a sziklaperemről. Ezért elindulunk felfelé a Veliki Kuk hegy oldalában, hogy felkaptassunk a Paklenica vállára.

Kétszázötven méterrel feljebb átvágunk két mellékcsúcs között és már ott is vagyunk a völgy fölötti meredélytől nem messze. A Nagy-Paklenica-völgy 14 kilométer hosszú és 500-800 méter széles. Egy részen kanyonná szűkül, ahol a két szembenéző sziklafal mindössze 50 méterre van egymástól. Egyik legszebb része a Krivi kuk nevű sziklakiszögellés, ahonnan belátni az egész kanyont. Ide igyekszünk.

Közben David elmondja, hogy a paklenica a paklena nevű gyantáról kapta a nevét valószínűleg, amit itt a feketefenyőkből nyertek ki. A kenetet régebben csónakaljak szigetelésére vagy éppen gyógyászati célokra használták. De van olyan megfejtés is, hogy maga a pokol (pakao) lenne a névadó, mert nyáron olyan rekkenő a forróság a kőfalak között. Szerencsére túránk idején, késő ősszel, az utóbbi verzió már nem aktuális.

Kiülünk a kanyon 330 méter magas sziklafalára és élvezzük az eszméletlen kilátást. Pihenőpontunkról majdnem a tengerig ellátni. Átengedem magam az asszociációknak, és hirtelen indián őrszemnek érzem magam, aki sasszemével a völgy alját figyeli. Indiánok Horvátországban, mi? – mondhatja az olvasó. Igen, mondanám én, méghozzá legújabb kori apacsok!

A hatvanas években ugyanis a Paklenica környékén hét Winnetou-filmet is forgattak Karl May híres indiánregényeiből. A berlini Rialto Film és a zágrábi Jadran Film koprodukciójában készült filmeket minden idők legnépszerűbb mozijaként tartják számon Németországban, de annyira, hogy a völgybe máig népes Winnetou-rajongó zarándoklatok érkeznek minden évben.

Büdös Mokaszin őrszem lassan visszatér a kétezres évekbe, felveszi hátizsákját, és elindul társaival lefelé a völgybe. Kicsit kellemetlen, meredek lejtő után kényelmes séta következik a kanyon aljában, a Paklenica-patak partján. A szép, nyugodt levezetés végén elérünk a nemzeti park bejáratához, ahol sziklamászók gyakorolnak Európa egyik legszebbnek tartott falán.

Bemehetnénk a volt jugoszláv kommunista vezér, Tito egykori bunkerrendszerébe, amit a sziklafalba vájtak évtizedekkel ezelőtt, de nem akarjuk tönkretenni a természeti hangulatot. Innen autóval visszamegyünk a szálláshelyünkre, majd kisétálunk este a tengerhez, hogy a hullámok hangjával búcsúzzunk a Velebittől.

Az útvonal nagyítható túratérképen: