A Veszteség Fázisai: Egy Évvel Később
Elizabeth Kübler-Ross svájci-amerikai pszichiáter elmélete szerint a gyász feldolgozása öt fázison megy keresztül: a tagadás, a harag, az alkudozás, a depresszió és az elfogadás. Egy évvel a férjem, Szilárd halálát követően elemzem, hol tartok ebben a folyamatban.
Egy történet jutott eszembe. Miután Szilárd meghalt, úgy döntöttem, hogy eladom néhány bakancsát, amit már alig használt. Egy ismerősöm átjött, hogy megnézze őket. Próbálgatás közben megkérdezte, hol tartok a gyászfeldolgozásban. A kérdése annyira érzéketlennek tűnt, hogy először lefagytam és felbosszantott.
Ez tavaly július elején történt. Talán százalékos választ várt? Az idő sem hozott egzakt választ erre a kérdésre. Talán valamilyen szempontból különleges vagyok, mert bennem nem volt sem tagadás, sem düh, sem harag, és nem lettem depressziós sem. A gyász számomra nem egy egzakt folyamat, inkább egy folyamatosan változó érzés.
Szilárd halálának évfordulóján különösen nehéz napokat éltem át, miközben Somával sok szép közös pillanatunk is volt. Ez a kettősség nagyon furcsa. A rossz napokon olyan felkavaró események járultak hozzá, mint a hagyatékkal kapcsolatos ügyintézés vagy a NAV-tól érkező papírok.
Képzeljük el, Szilárd szenvedélye az oxigénpalack nélküli magashegyi hegymászás volt, amely minimum veszélyes sport. Ez mennyire befolyásolta azokat a napokat, amikor itthon vártam rá egy-egy expedíciója alatt? Szilárd már akkor is mászott, amikor megismerkedtünk, így hegymászófeleségként sok mindenben magasabb az ingerküszöböm lett. Végigkísértem Szilárd felkészüléseit, tudtam, hogy mindent megtett a veszély minimalizálása érdekében. Persze, ha jön egy kőhullás vagy lavina, azzal nincs mit kezdeni.
Egy másik példával világítanám meg: az egyik barátnőm édesapja motorozott Siófokon, teljesen szabályosan közlekedett, mégis halálos baleset érte. Nem kell magas hegyre mászni, hogy tragédia történjen; tengerszinten is utolérhet a baj.
Az évek során kialakult magasabb ingerküszöb a halála elfogadásában is segített? Ezen sosem gondolkoztam. Mindig tudtuk, hogy benne van a pakliban, de reális forgatókönyvként sosem tekintettünk a halálra. Szilárd felkészült, jó ember volt, miért történt volna baj?
A csúcsmászások alatt többször is kommunikáltunk műholdas telefonon, és folyamatosan érkeztek a GPS-jelek is. Aggódni akkor kezdtem, amikor a csatlakozás megszűnt. Egy ideig azzal vigasztaltam magam, hogy csak a belső zsebében tartja a nyomkövetőt, de az órák teltek, és az utolsó jel 8795 méterről jött. Ekkor már nagyon aggódtam, de még mindig reménykedtem benne, hogy kibír egy éjszakát nyolcezer méter fölött.
Sokan vitatták, hogy miért nem fordítottam vissza, amikor utoljára beszéltünk. Azonban Szilárd nem volt beteg; a köhögése teljesen normális volt abban a magasságban. Tiszta fejjel hozott döntéseket, és én is bíztam benne, hogy ha szükségessé válik, visszafordul.
Ezek a gondolatok és érzések mind részei a veszteséggel való megküzdésnek. Ahogy a gyászt lassanként körbenövi az élet, úgy tanuljuk meg élni a veszteséggel, és emlékezni azokra, akik már nincsenek velünk.
Főkép forrása: 24.hu
