Két évszak között: Ádám története a Rómain
A nyarak a Rómain mindig különlegesek voltak számunkra. Már májusban vízre tettük a kajakokat, és ahogy a hőmérséklet emelkedett, a Duna partjára költöztünk. Szerettem azokat a hosszú napokat, amikor nem számított, mikor ér véget az este, és mikor érkezik meg a hajnal. Uszíttunk, napoztunk, beszélgettünk, söröztünk, és persze kajakoztunk, ahogy csak bírtunk.
A társaság szíve Ádám volt. Mindenki köré gyűlt, hiszen a közelében mindig jó volt lenni. Csodáltuk mosolyát, humorát és különleges személyiségét. Magas, atletikus alkatának ellenére számos lány figyelmét felkeltette, akik nem rejtegették iránta érzett vonzalmukat. Ádám ezt a figyelmet jókedvűen fogadta, és egyszerre több lánnyal alakított ki közeli, főként fizikai kapcsolatokkal teli viszonyt.
Nyár elejétől kora őszig Ádám olyan volt, mint egy gyerek: szabad, boldog, tele élettel. Az ugrásai a vízbe lenyűgözőek voltak, a teste a levegőben szinte táncolt, amint belépett a Duna hűs vizébe.
Sajnos senki sem tudta, honnan jött. Az őszi hónapokban eltűnt, és a társaság férfi tagjaiként titkon reméltük, hogy a szürke hónapokban talán több időt tud velünk tölteni. Ám a szeptember beköszöntével nyoma veszett, mintha az lett volna a feladata, hogy átadja a Rómait a sétálgatóknak és horgászoknak.
Egy késő augusztusi napon, amikor a mólón feküdtünk és a víz színét bámultuk, Ádám váratlanul felállt, majd a part felé indult. Megállt, visszanézett, de végül csak annyira bátorkodott, hogy levette a papucsát, és egy lendületes ugrással a vízbe vetette magát. Az ugrását bámultam, majd vártam, hogy hol tűnik fel. Azonban az, amire vártunk, tragédiába torkollott.
Nem tudom megmondani, mennyi idő telt el, míg megláttam a vízben lebegő testet. Deréktól lefelé mozdulatlan volt. A hírek később érkeztek: kerekesszékre kényszerült. Szomorúan értesültünk arról is, hogy a baleset után több lány is támogatta őt, gondoskodtak róla, mint ahogy különböző időpontokban meglátogatták, mintha osztották volna az idejüket.
Várandós is lett, de azt senki sem tudta, kitől, és a gyerek hol nevelkedik. Az évek múlásával a társaság szép lassan megritkult; Ádám távolléte mély nyomokat hagyott mindannyiunkban. A Római partján bandukolva egyre többször éreztem, hogy hiányzik a nevetése, a mosolya.
Most, évről évre, a Rómaira kémlelem a víz felszínét, remélve, hogy egyszer újra feltűnik, hogy felénk néz. Az emléke örökké velünk marad, ahogyan a Duna folyik, és a nyár továbbra is a barátságok, a veszteségek és a titkos várakozások színtere marad.
Főkép forrása: telex.hu
