Ági és Melinda: Történet a Túlélésről és az Összetartásról

Az asszony, akit hősnek tartanak: A Molnár család története folytatódik

Az asszonyt Áginak hívják, a lányát Melindának. Utóbbinak van egy középiskolás húga is, Róza. A Molnár családot úgy 12 esztendeje ismerem, azóta követem az életüket. Két éve már írtunk róluk a lapunkban, most a korábbi cikk felidézése mellett a történet folytatása következik.

Róza most nincs itthon, Melinda siet elém a kertkapuhoz. Régen találkoztunk, akkortájt még egyetemre járt Egerben. Időközben abból a fiatal diáklányból 26 éves nő lett. Amúgy három éve Németországban él, most a szabadságát tölti itthon az anyjával és a testvérével.

A svájci határnál egy kis péküzemben vagyok betanított munkás állandó éjszakás műszakban. Meglennék, csak anya miatt gyötrődöm sokat. Nagyon fáj, hogy a mostani helyzetében nem tudok folyamatosan a közelében lenni. Pedig mi mindig is nagyon erősen egymás támaszai voltunk. Különben egyikünk se tudta volna vinni az életet – én őnélküle biztosan nem. Az anyám az én hősöm, a bátorítóm, nem is tudok másképpen fogalmazni – mondja Melinda.

Az ember eltűnődik: ugyan mitől lesz valaki a másik szemében hős? Hiszen Ágit – a lányain kívül – valószínűleg senki sem tartaná annak. Ennek az asszonynak a létezése szinte észrevehetetlen a külvilág számára, mindig is az volt. Eddigi, súlyos betegségekkel nehezített 52 esztendejét szegénységben élte végig. Bár kiváló képességű kislány volt, a kereskedelmi iskolát ott kellett hagynia, hogy 15 évesen előbb a téesz-földeken, később bérmunkásként dolgozzon látástól vakulásig. A rendszerváltás meg sem legyintette a sorsát, és azóta sincs oka izgalomba jönnie, ha véletlenül a valutaárfolyamok ingadozásáról, egy miniszter leváltásáról vagy éppen egy sebtiben meghozott salátatörvényről értesül.

Néha a száraz számok a legbeszédesebbek. Jelenleg, ahogy korábban is, 60 ezer forint a havi fix a bevétele, amiből durván 27 ezer a szociális alapellátás, 20 ezer a kamionos exférjtől nagy nehezen kisajtolt gyerektartás, és 13 700 az iskolás gyereke után járó családi pótlék.

A többit össze kell robotolni, vagy éppen összevarázsolni, hogy ezt a 60 ezret valamivel közelebb hozza a valóság igényeihez. Rendszeresen kell például napszámba járni. Erre szakosodott Facebook-csoportokon keresztül kell csereberélni: eltett házi kompótot használt tankönyvre, kinőtt pólókat lisztre, házilag gyúrt száraztésztát vagy szép, nagyra nőtt kerti uborkát farmernadrágra a gyereknek. Nagyon leleményesen kell főzni. Gyógyszert, amit szednie kéne, csak nagyon szelektáltan kell kiváltani, télen éppen csak hogy fűteni. Minden fillért meg kell fogni.

Anyát kislány kora óta sodorta a sorsa, soha nem ismert más életet, és mi gyerekek is ebben nőttünk fel. Mikor az apámmal elváltak egymástól, és mi nagyobbacskák lettünk, a nyári szezonban mi is vele jártunk napszámba, szedtük a gyümölcsöt, kötöztük mások szőlőjét, és ha csak filléreket is kaptunk érte, tudtuk, hogy ezt nekünk muszáj csinálnunk. Mégis boldog gyerek voltam, mert egyfolytában, minden helyzetben éreztem az anyám szeretetét, az elfogadását és a támogatását. A biztonságot, hogy ő úgyis mindig mindent megold. Soha nem éheztünk. És soha, de soha az életben még panaszkodni, kérni nem hallottam őt. Az én anyámat nem ismerik a családsegítőnél vagy más, hasonló intézményekben. Nekem se jutott eszembe ilyesmi – folytatja Melinda.

Ez a hősies küzdelem mindennapi életük része, Áginak és gyermekeinek is. Az általa biztosított szeretet és támogatás teszi őt azzá a hőssé, akit Melinda annyira tisztel és felnéz rá. A Molnár család története folytatódik, reméljük, hogy a jövőben több jó hírrel is szolgálhatunk róluk.

Főkép forrása: 24.hu