A Tengerparti Emlékek Árnyékában
A repülőút során Aranka gondolata végig ott motoszkált a fejemben. Még a reptéri buszon is eszembe jutott, de miután megérkeztünk az apartmanba, és ledobtuk a hátizsákokat, a fáradtság és a hűvös ágynemű enyhített a szorongásomon. A hálószobában csak a klíma zúgása hallatszik, és félálomban végre néhány pillanatra elfelejtem Arankát.
Másnap reggel nyolcra elviselhetetlen meleg támad. Hamar elindulunk a tengerpartra, ahol Juli az összes árnyékban heverő macskát fényképezi. Általában négy-öt nap után már hangosan megjegyzi, mennyire hiányoznak neki a saját macskáink. Az itteni állatok teljesen mások: vékonyak, hosszúak, háromszög alakú pofával, és gyanakodva nézik a strandra sétáló turistákat. Sokkal inkább érdeklik őket a konyhaajtók, várva a halmaradékra, amit talán kidobnak.
Juli javasolta, hogy idén magunkról is készítsünk közös fényképeket, míg az épületeket, macskákat és tájat örökítjük meg. Igaza van, tényleg nincs sok közös képünk. Juli évek óta próbálja megtanítani a fényképezés rejtelmeire, de sosem jegyzem meg a tippeket. A harmadolóvonalakat viszont sosem felejtem el, azt rengeteget mondogatta.
Délután a szomszédos nyugágyakhoz egy német család érkezik, a gyerekek azonnal a vízbe szaladnak. A vörös hajú anyuka bikinijének kék virágai nagy méretű mellein hullámoznak. Máskor ez a látvány felkeltené az érdeklődésemet, most azonban Aranka gondolata jelenik meg bennem. Inkább visszahúzom a könyvemet, hogy elrejtsen a világ elől.
Hazafelé megpillantunk a boltban kecsketejből készült vaníliapudingot. Szerencsére nem drága, így belefér a költségvetésünkbe. Vacsora után bontjuk fel az erkélyen, a puding pedig megremeg, akárcsak a vízparton a bikinis nő vagy nagyanyám bal melle. Gyerekkoromban egyszer véletlenül láttam nagyanyám bal mellének a helyét, megrázott a látvány: bő, mintás blúz alatt semmi sem volt, csak a megráncosodott bőr.
Ugyanez az érzés jutott eszembe, amikor Juli megkapta az első vizsgálatának eredményét. Arankára is ekkor gondoltam először. A hetvenes évek óta sok minden változott, és nem iksz jelöli a hiányt.
Juli még az utolsó vizsgálat után is ragaszkodott ahhoz, hogy nem hajlandó azt a szót használni. A csomót, ami a bal mellében nőtt, Arankának neveztük el. Juli nevetett, amikor megmagyaráztam, hogy Aranka egy öreg, csúnya, kellemetlenkedő nő, aki elkeseríti a körülötte levőket.
Most próbálunk nem gondolni rá, még amikor a nyugágyak árát vagy a vacsora költségét mérlegeljük, és azon töprengek, mennyit kell kölcsönkérnünk apámtól a műtétre. Akkor sem gondolunk rá, amikor Juli a naptejezés közben felszisszen, mert a biopszia után még mindig fáj a melle.
„Figyelj a harmadolóvonalakra” – mondja Juli. Az ég horizontja az alsó harmadolóvonalon helyezkedik el, míg mi harmincévesek vagyunk, és a következő vonalon már a hatvanadik születésnapunk áll. A kép felső harmadában talán még harminc évünk marad.
Ez a nyár számunkra mindennél többet jelent: emlékek és a jövő határvonalai, egy újabb kanyar a mi történetünkben.
Főkép forrása: telex.hu
