Az Oscar-díjas Andrea Arnold filmjeiben következetes társadalmi érzékenységgel közelít a marginalizált fiatalok, elsősorban a nők világához. Saját élettapasztalatai révén nála ez a társadalmi reflexió sosem válik erőltetetté vagy didaktikussá, ahogy ezt korábbi filmjei, az Akvárium (Fish Tank) vagy az American Honey is bizonyítják. Arnoldot elsősorban az érdekli, hogy a karakterei hogyan navigálnak egy olyan közegben, amely folyamatosan próbára teszi őket. Filmjei így főleg abban hitelesek, ahogyan a szegénységet és a kiszolgáltatottságot kezelik: nem a körülmények határozzák meg a szereplőit, a karakterei kiszolgáltatott helyzetben is a saját értékeiket, identitásukat keresik.
Legújabb filmje, a Bird is hasonló eszközöket használ, mégis lazább szerkezetet választ, a hagyományos dramaturgia helyett inkább impresszionista történetfolyamként írható le.
A Bird főszereplője Bailey (Nykiya Adams első filmszerepében remek), aki fiatal, önpusztító apjával, Buggal (Barry Keoghan) él a Londontól délre fekvő, porlepte kisvárosban (a filmet Arnold gyerekkorának helyszínén, Dartford környékén forgatták), ahol általában mindenkinek idő előtt kell kell felnőnie. Bailey világának nyomasztó korlátai végig erőteljesen jelen vannak a filmben, de a rendezés nem engedi, hogy a kisváros lecsúszott szereplői pusztán áldozatként vagy önmagukat romboló alakokként jelenjenek meg.
Bailey életét a történet szerint apja váratlan házassági bejelentése kavarja fel, a lány az érzelmi zűrzavarból menekülve találkozik Birddel (Franz Rogowski), a furcsa öltözetű, sajátos akcentusú, rejtélyes figurával, aki éppoly idegennek hat ebben a közegben, mint egy véletlenül odatévedt madár. Bird a rég elvesztett családját keresi, Bailey pedig elhatározza, hogy segít a különös idegennek a nyomozásban. Bailey és Bird egy másik küldetés miatt is szövetségre lép, a lány ugyanis megóvná testvéreit az anyja mellett feltűnő, kiszámíthatatlan és abuzív férfitől (James Nelson-Joyce).
Szél hozta, szél is viszi
Bailey környezetének kilátástalansága, foglaltházszerű otthonának lepukkantsága nyilvánvaló már az első jelenetkből, a szegényes hely azonban nagyon érzékeny módon jelenik meg a filmben. A falakat vad, színes graffitik borítják, amelyek egyszerre ünneplik és átkozzák az életet. Ezek a graffitik szüntelenül magukra vonják figyelmünket, sokszor a vágással és beállításokkal is kiemelik ezeket a részleteket.
A Bird azonban nemcsak emiatt több egy társadalomkritikus drámánál, a film tele van álomszerű, elrugaszkodott képekkel, amik folyamatosan árnyalják a nyers valóságot. Rogowski például Bird karakterében olyan, akár egy queer Mary Poppins, akit ugyanolyan lendülettel visz el a szél, ahogyan hozta. Néha háztetőkről figyeli Bailey életét, (általában valamin áll, mintha mindig készen állna arra, hogy elrepüljön) máskor pedig kézen fogja, és óvatosan bevezeti a lányt saját belső világába, így Bailey egy olyan mentorra lel benne, aki eddig hiányzott az életéből.
Bug, Bailey apjának karaktere pedig úgy is emlékezetes és izgalmas, hogy csak rövid időre tűnik fel a filmben, a fiatal, szétcsúszott apát alakító Keoghan karizmája ezúttal is uralja a vásznat. Bug személyiségét a legtöbbször a zenei ízlésén keresztül árnyalják, a Fontaines D.C.-től kezdve a Blurön át egészen a Coldplayig szól valami a háttérben, mintha sosem lenne csend körülötte. (A Fontaines D.C. Bug című dalához készült videóklipet is Andrea Arnold rendezte a film jeleneteiből összevágva, a zenekar tagja, Carlos O’Connell pedig szerepel is a filmben.) Az is hamar egyértelművé válik, hogy Bug rossz természete ellenére szereti a gyerekeit, de valahogy mégsem tud megbirkózni a ténnyel, hogy túl fiatalon, 14 évesen vált apává. Nem élhette ki teljesen saját fiatalságát, így inkább nagyobb testvérként, és nem az apa szerepben érzi jól magát a gyerekei között.
A Bird különös világának megteremtésében kulcsszerepe volt az operatőrnek, Robbie Ryannek is, aki a beállításaival szinte testi közelségbe hozza a szereplőket és a környezetet. Ryan Jorgosz Lánthimosz és Ken Loach mellett Arnolddal is régóta együtt dolgozik, és korábbi közös munkáikhoz hasonlóan most is ugyanazzal a vizuális szabadsággal közelít a történethez, néha valami váratlanul szépre, különlegesen csúnyára, vagy érdekes apróságra ráközelítve.
A Bird emellett meglepően árnyalt, sőt helyenként kifejezetten pozitív képet nyújt a digitális technológia szerepéről. Bailey világában saját mobiltelefonja válik a túlélés, a kapcsolódás és az önkifejezés eszközévé. A lány ugyanis szenvedélyesen videózza a környezetében élő állatokat, majd újra és újra visszanézi a felvételeket. Ezek a rögzített pillanatok pedig látszólag nemcsak megnyugvást nyújtanak, hanem egyfajta külön bejáratú belső világot is teremtenek számára. A madarakról, pillangókról (és magáról Birdről) készült videók így túlmutatnak a puszta dokumentáción, és rámutatnak arra, hogy a technológia nemcsak elidegeníthet, hanem empatikus és művészi eszközzé is válhat.
Andrea Arnold filmjeiben gyakran társul valamilyen többletjelentés a természethez vagy az állatokhoz. Az Akváriumhoz vagy korai kisfilmjéhez, a Darázshoz képest azonban a Birdben bátrabban játszik a szimbólumokkal, a rendező azonban ezúttal sem magyarázza túl ezeket a metaforákat, inkább játékosan felkínálja őket a nézőnek.
Bug (azaz „Bogár”) testét például pókokat és skorpiókat ábrázoló tetoválások borítják, amik egyszerre jelzik a fiatal apuka veszélyes természetét és azt, hogy lényegében ő is csak a társadalom peremén élő sebzett, védekező lény. Ráadásul Bug ahelyett, hogy Baileyvel törődne, egy hallucinogén nyálkát termelő varanggyal van elfoglalva. Az egyik legszórakoztatóbb – és már-már egy South Park-jelenetre emlékeztető – rész is Bughoz köthető a filmben, amikor a férfi és barátai részegen Coldplay-dalokat énekelnek abban a reményben, hogy az állat a nyálas zenére regálva majd kibocsátja végre a pszichoaktív nyálkáját, amit Bug majd jó pénzért eladhat, és így minden jóra fordul.
Bailey az apjával szemben gyengéd figyelemmel fordul a természet felé. Nála a pillangó válik kiemelt szimbólummá, amely látszólag a klasszikus serdülőkori átalakulásra utal, de Bailey pillangója inkább egy röpke, törékeny lehetőséget, a szabadság és a szépség pillanatnyi elérését is jelképezheti. És itt bőven nincs vége az állatszimbólumoknak a filmben, mert a Birdben szinte végig főleg állatok jelenítik meg az emberi érzelmek és élethelyzetek rejtett rétegeit – ebben a sajátos atmoszférában a szereplők fájdalma és a képzelet játéka végig összefonódik.
Ha Andrea Arnold célja az volt, hogy átélhetővé tegye számunkra a főszereplő környezetét és érzelmi világát, akkor maradéktalanul sikerrel járt. Ez a hangulatalapú modern mese egyetlen pillanatra sem veszti szem elől a karakterei mélységét, és a gyengédség olyan helyzetekben jelenik meg, ahol az előítéleteink miatt leginkább keménységet várnánk.
A Bird már látható a magyar mozikban.
Főkép forrása: telex.hu
