Az „Elmentem az öcsémhez” néhány évvel ezelőtt óriási meglepetés volt, hiszen nem gyakran fordul elő, hogy egy ötvenes éveiben járó pályakezdő író rögtön egy szinte hiba nélküli regénnyel rukkoljon elő. A Jana Kippo-trilógia első kötete olyan témákat állított középpontba, mint a családon belüli erőszak és a generációkon átívelő trauma, de mindezt olyan erővel és lehengerlő módon tette, hogy messze kiemelkedett a hasonló alkotások közül. A főhős, jana (természetesen ezúttal is érvényben van az előző kötetek helyesírása és központozása, így a nevek kisbetűvel és egybeírva szerepelnek), évtizedek után tért vissza ikertestvéréhez, hogy rendbe tegye a jelent, és leszámoljon a múlttal. A narráció magával ragadó volt, az élőbeszédszerű stílus azonnal berántotta az olvasót.
A folytatás, az „Elvittük anyát északra – itt írtunk róla részletesen – nem sokkal az első rész után vette fel a fonalat: az ikrek elhunyt anyjukat utolsó kívánsága szerint északra vitték eltemetni, ahol egy vallási szekta uralta a falut. Míg jana menekült volna, testvérét behálózták, így neki kellett megmentenie. Smirnoff ezúttal is mesterien adagolta a feszültséget és az új információkat, és bár a könyv érezhetően egy trilógia középső darabja, még mindig elég erős maradt.
A második kötet összességében az első jól bevált receptje alapján működött, azzal a különbséggel, hogy az ilyesfajta sorozatokhoz híven emelte a tétet, és nagyobb közösséget, több családon belüli erőszaktevőt, pedofilt és agresszív alkoholistát szerepeltetett. Nekem itt kicsit már rezgett a léc emiatt, így bíztam abban, hogy a nemrég megjelent zárókötet, az „Azután hazamentem” nem akar még grandiózusabb lenni, mint az előző, hanem más utat választ. Ez meg is történt, de hogy jól is áll neki? Hát, nem igazán.
Öcsi nélkül semmi sem ugyanaz
A második rész szó szerint egy szakadék szélén egyensúlyozva ért véget, így a harmadikat is itt kezdjük: egy tragédiával. Öcsi ugyanis nem élte túl a zuhanást, jana egyedül maradt. Ebből kifolyólag a regény elejét a zavarodottság uralja, hiszen a főszereplő olyan helyzetbe került, amilyenben még nem volt: önállóan kellene boldogulnia, ráadásul úgy, hogy már nincs kiről gondoskodnia. Aztán rögtön adódna egy konfliktusforrás, amely lehetőséget adna a második kötet történetének folytatásához, hiszen az ott megismert szektavezér meg akarja szerezni a közössége számára öcsi holttestét, Smirnoff azonban meglepő új utakat választott. Jana az egész szituációt szinte egy vállrándítással elintézi, és folytatódik tovább a könyv eleji nihil.
Ahogy teltek az oldalak, vártam, hogy mi lesz az az esemény, ami elindítja a cselekményt valamilyen irányba. Közel százötven oldalnak el kellett telnie ahhoz, hogy erre legyen esély, azonban a szerző mintha ezúttal nem tudta volna, hogy mit kezdjen a művével. Hiába jelenik meg több doppelgänger is, nem tiszta, hogy mi velük a cél. Egyfelől ott van egy majd két évtizedes történet jana egyetemista korából, amikor megismerte stevenkinget, a híres elődhöz híven horrorisztikus figurát, aki gonoszságban a hősnőnk apjával vetekedhet, és akivel bántalmazó kapcsolatba keveredik.
Másfelől ott van nikki, akit jana a szobrait bemutató kiállításmegnyitón ismer meg, hogy ezután szinte azonnal egymásba gabalyodjanak, és aki úgy néz ki, mintha jana ikertestvére lenne. Még a családi hátterük is közel azonos, így a lány művészként ismert apja is szinte egy az egyben olyan, mint „fater” (jana apja), csak ő magányosan él egy aprócska szigeten. Főszereplőnknek pedig valami megmagyarázhatatlan ok miatt meg kell látogatnia.
„A ház kihűlt. Együtt hordtunk be tűzifát. Ugyanolyan volt a tűzhely mint johnnál.
Az esőkabátról a padlóra csöpögött a víz. A nadrágom a lábamra tapadt.
Vedd le a ruhádat mondta. Mindjárt meleg lesz.
Odadobott nekem egy jégeralsót meg egy atlétatrikót.
Ránéztem a mobilomra. Nem fogadott hívások stigtől. És több üzenet. Próbáltam felhívni de az üzenetrögzítő kapcsolt be.
Stig nem veszi fel mondtam.
Néha elfújja a szél a térerőt felelte mikkel. Ma nem fog tudni érted jönni. Sajnos nincs vendégszobám. A kanapén kell aludnod.
Az összehányt kanapén amit hideg vízzel csutakoltunk le amennyire lehetett.
A vécé hol van kérdeztem.
Odakint az akol mögött felelte mikkel. Leghátul.
Nem volt kedvem kimenni. Nem volt kedvem bent maradni. Vissza akartam menni a partra. Leülni stig kandallója elé és portóit inni.
Vedd fel az esőkabátot mondta mikkel.
Kiszaladtam az akol mögé.”
Miért nem működik?
Az összes megjelenő lehetséges konfliktusforrás valamilyen szinten biceg, a régmúltban lévő kissé felesleges, a két újabb pedig hajuknál fogva előrángatott és enyhén indokolatlan. Ezeket talán csak tovább erősíti, hogy Smirnoff szokás szerint gyors váltásokkal dolgozik, így esélyünk sincs, hogy elmélyüljünk valamelyik szálban, már ugrunk is a következőre. Aztán ahogy közeledünk a végéhez, ezek különösebb csúcspont nélkül el is halnak, hogy a végén jana falusi élete és családi kapcsolatai kerüljenek a középpontba. Azt már csak félve említem, hogy a narrátor az egész cselekmény során nemcsak a halott öcsivel, de a „gyehennán” sínylődő apja szellemével, valamint több állattal is élénk társalgást folytat, ami elég sokszor szövegidegen hatást keltett bennem.
Az előző kötet kapcsán azzal zártam, hogy tipikusan egy trilógia közepén lévő alkotással van dolgunk, a mostanit befejezve azonban korántsem volt olyan érzésem, hogy ez egy valódi zárlat, hiszen a végén szinte minden maradt a levegőben lógva. Összességében nálam ez a kötet az elhibázott kategória, ami azért is bosszantó, mert míg az első rész gyakorlatilag tökéletes volt, és a második is csak apróbb hibákat tartalmazott, addig a harmadikban már inkább csak a hibák tűntek fel, nem a vitathatatlanul még mindig meglévő erények. Kár érte.
Karin Smirnoff: Azután hazamentem
Fordította: Patat Bence
Scolar, 2025, 5995 Ft
Főkép forrása: telex.hu
