Faye Dunaway: Egy Hollywoodi Ikon Emberközeli Portréja
Manapság egymás után születnek a filmtörténeti dokumentumfilmek Hollywood egykori nagy sztárjairól. Ez mindig is így volt, nincs benne semmi meglepő. Hollywood legkedvesebb témája önmaga, különösen akkor, amikor válságot érzékel maga körül, amint ezt az utóbbi években a Volt egyszer egy… Hollywood és a Babylon elkészülte bizonyítja. Éppen az elkerülhetetlen változás felismerése miatt bírnak a szokásosnál komolyabb tétekkel az újabb, filmiparról és nagy alkotókról szóló filmek. Az HBO legújabb portréfilmje, amely a kétszeres Oscar-díjas színésznőről, Faye Dunaway-ről szól, nem csak a színésznő életét és karrierjét mutatja be, hanem egy végérvényesen elmúlt kulturális korszakot is.
Dunaway kivételes pályája legfontosabb filmszerepeinek felidézésével emlékeztünk nyolcvanadik születésnapján. Ez a karrier nem a szerepek hatalmas száma vagy az eljátszott karakterek sokfélesége miatt nevezhető kivételesnek, hanem a színésznő különleges érzéke miatt, amellyel igen nagy arányban sikerült kivennie a részét filmtörténeti jelentőségű művek létrehozásából. A Bonnie és Clyde 1967. nyári bemutatója sorsfordító pillanat volt Hollywood történetében, mert friss levegőt eresztett a tönkrement, klasszikus stúdiófilmek dohos műtermeibe. Arthur Penn felforgatta a műfaji hagyományt, és Amerikába hozta a modern európai film művészi újításait.
Dunaway a szabadságra és szerelemre vágyó, közveszélyes bankrabló, Bonnie Parker szerepével futott be. A következő néhány évben pedig legalább kettő, de inkább három remekműben játszotta el a legfontosabb női szerepet. Ő volt a roppant hatalmú földesúr felesége Roman Polanski Kínai negyedében, amely újfajta, öntudatosabb viszonyt körvonalazott a klasszikus hollywoodi műfajokhoz a hetvenes évek átalakult Amerikájában.
Ötven év elteltével sem kevésbé hátborzongató jelenet, ahogy az évek óta tartó hazudozástól és Jack Nicholson pofonjaitól megtörve azt ismételgeti, hogy a lánya egyúttal a húga. Majd megint jött egy közös munka Penn-nel, a Kis Nagy Ember. Ez a pikareszk nevelődési történetnek álcázott, kíméletlenül kritikus westernfilm aktivista nyíltsággal kapcsolta össze az amerikaiak vietnámi háborúját az indiánok száz évvel korábbi, tömeges meggyilkolásával. Végül Dunaway játszotta el a törtető programigazgatót a Hálózat médiaröasztírájában, ami harapósabb és kiábrándultabb, mint a tévéiparról szóló mai sorozatok.
Ezekről a mérföldkövekről, a sajnálatosan kimaradt Kis Nagy Ember kivételével, Laurent Bouzereau új portréfilmje is méltó módon megemlékezik, megszólaltatva filmkritikusokat, alkotótársakat, Dunaway körültekintően és óvó szeretetettel nyilatkozó fiát, valamint természetesen Faye Dunawayt is. Látszik, hogy ő sokkal kevésbé szereti már elemezgetni a pályafutását és nagy szerepeit, mint a régebbi, ide is bevágott interjúkban, de határozottan és összeszedetten fogalmaz. Nyomot hagyott rajta az idő, meg néhány kifogásolható eredménnyel járó plasztikai beavatkozás, de felismerni a nyolcvanhárom éves portréalanyban azt a karakán és öntudatos nőt, akit kollégái régebben nehéz esetnek tartottak.
Soha nem rejtette véka alá a véleményét, és eszébe sem jutott eljátszani az alkalmazkodni kész naivát, aki hálás, hogy ott lehet Hollywoodban. Bouzereau korrekt, de jobbára izgalommentes dokumentumfilmje egyetlen igazán érdekes árnyalattal bír: azzal, ahogyan hozzákapcsolja Dunawayt a klasszikus hollywoodi hagyományhoz. Egy fénykép elemzésével kezdi. A színésznő 1977-ben Oscar-díjat nyert a Hálózat női főszerepéért. A gálát követő hajnalon az akkori élettársa és későbbi férje, Terry O’Neill fotós készített róla egy fényképet a legendás Beverly Hills Hotel medencéje előtt, ami minden bizonnyal – és nyilván a dokumentumfilm is emellett érvel – az egyik legkifejezőbb, legjellegzetesebb kép arról, milyen érzés lehet egy filmcsillag bőrében lenni.
Dunaway ellentmondásosan viszonyult a régi Hollywoodhoz, és az is ellentmondásosan viszonyult őhozzá. „Kivel a legrosszabb együtt dolgozni?” – kérdezték egy tévéműsorban a karrierje vége felé járó sztárszínésznőt, Bette Davist. „Egymillió dollárt teszek rá, hogy Faye Dunawayjel. Kérdezzen meg bárkit, aki beül ebbe a székbe” – felelte Davis Johnny Carsonnak. Talán a hasonló nem szívelte a hasonlót: Davis úttörő volt, aki a harmincas-negyvenes években rengeteget kockáztatott az önérvényesítés érdekében. Feltehetően már idegesítette őt ez a fiatal, de máris harciasan öntudatos színésznő, akivel egy tévéfilmben játszott együtt.
A klasszikus Hollywood egy másik fontos színésznője ellenkező előjellel hozta szóba Dunawayt. Joan Crawford őt nevezte meg arra a kérdésre, hogy ki játszhatná el egy életrajzi filmben. Crawford és Dunaway szakmai szempontból nem hasonlítottak egymásra – Crawford nem tudott széles skálán játszani, Dunaway technikailag sokkal képzettebb nála –, de a fiatalabb színésznő is elmondta, hogy rokonságot érez vele. Ezért is hozta meg karrierje legrosszabb döntését: eljátszotta példaképét a róla készült életrajzi filmben, amivel nagyjából egy évtizedre leírta magát Hollywoodban.
Az Anyu a sztár (eredeti, ijesztőbb címén: Mommie Dearest) Crawford legidősebb, örökbefogadott lányának, Christinának a memoárján alapul, és tabutörő nyíltsággal számol be róla, hogyan kínozta, bántotta szavakkal és tettekkel a lányát az ünnepelt színésznő. A filmadaptáció híven visszaadta a könyv drámai jeleneteit, például azt, amelyben Crawford fém vállfákkal csépeli a lányát. A korabeli közönség viszont inkább nevetett ezen, meg Dunaway élethű Crawford-sminkjén. „Az a film harminc évvel megelőzte a korát” – mondja a Faye-ben egy megengedő kritikus, és való igaz, hogy a családon belüli bántalmazásról szóló történetekre ma érzékenyebbek vagyunk, komolyabban vesszük ezeket.
Ám 1981-ben az Anyu a sztár hatalmasat bukott, és hírhedt camp kuriózumként kezdték emlegetni, ami annyira rossz, hogy az már szinte jó. „A Crawford-filmet kihagytam volna” – ismerte be Dunaway egy későbbi tévéműsorban. Jó oka volt így ítélni, mert a nyolcvanas-kilencvenes években elvétve kapott csak értelmes szerepeket. A tét nélküli sorozatszerepek és a Supergirl-hez hasonló filmek mellett azért befértek olyan izgalmasabb filmek is, mint a Törzsvendég és az Arizonai álmodozók.
Ezzel együtt Faye Dunaway nagy korszaka visszavonhatatlanul lezárult a hetvenes évek végén, mint ahogy az évtized új utakra merészkedő hollywoodi filmjei is jobbára megszelídültek. Alkotóik visszaballagtak a stúdióakolba, amelyről kiderült, hogy jobban ellenáll mindenféle filmtörténeti viharoknak. Faye Dunaway közeli kapcsolatot ápolt a klasszikus Hollywood letűnt világával, miközben tudatosan igyekezett eltávolodni attól. Ma már belőle is a dicső múlt hírmondója lett.
Faye (2024), 91 perc. Elérhető a Maxon.
Főkép forrása: 24.hu
