Könyvszemle: Az irodalom és művészet találkozásai
Kránicz Bence
George Saunders: Lincoln a bárdóban (Bloomsbury, 2017, 352 oldal)
Az egyik legkínosabb gondolat, amellyel egy szülő szembesülhet, a gyermek halála. Ezzel a tragikus alappal indul az amerikai irodalom egyik legkiemelkedőbb szerzőjének, George Saunders-nak Booker-díjas regénye. A történet központi alakja nem más, mint Willie Lincoln, Abraham Lincoln, az amerikai elnök fia, akinek alakja mitikus magasságokba emelkedett az idők során. A "Lincoln a bárdóban" azonban csak felületesen kapcsolódik a Lincolnról szóló kiterjedt irodalomhoz, és gyásztörténetként sem a klasszikus pszichológiai vonalon bontakozik ki.
A regény inkább egy, a "Godot-ra várva" ihletésében született abszurd drámának tűnik. Az evilág és túlvilág között megrekedt szellemek társasága szerepel, akik kommentálják a tizenkét éves Lincoln-fiú halálát. Willie és Abraham a történések perifériáján maradnak, míg a központi szerepeket az eltávozni képtelen, egymással és az Úristennel perlekedő kísértetek kapják. A párbeszédes formában megírt, az 1862-es halálesetről szóló újságcikkeket is beépítő "Lincoln a bárdóban" szinte drámaszövegként olvasható, és kevéssé cselekményes. Saunders temetői szomorújátékában felfedezhetjük a szerző nyelvi játékait, a korabeli szóhasználat ironikus-posztmodern újraélesztését. A történetek mellékalakjainak főhőssé emelése, valamint a nyelvi megoldások miatt Tom Stoppard "Rosencrantz és Guildenstern halott" című munkája jutott eszembe. Bár nem éreztem olyan erősnek és kreatívnak, mint Saunders novelláit, a kísértetek iránti rokonszenvem töretlen maradt. Nem ilyen kísértetek vagyunk-e mindannyian, akik makacsul próbáljuk értelmezni a halál gondolatát?
Rényi András: Rembrandt – A képek színjátéka (L’Harmattan, 2023, 808 oldal)
Remélem, hogy ELTE művészettörténész professzora, Rényi András megbocsátja, hogy könyvét olvasva először egy közepes amerikai szélhámosfilm idézete ugrott be: "Rembrandtot csak Rembrandt tud festeni." Ezt a felismerést egy 1997-es "Inkognitó" című film műkincshamisító főhőse mondja ki, amikor bírósági tárgyaláson kell prezentálnia saját Rembrandt-képét. Rényi könyvében is ezt az elvet követi, amikor bemutatja a "dramatológia" nevű saját módszerét, amellyel Rembrandt képeinek drámaisága megragadható. Ez a módszer arra bízza az aktuális nézőt, hogy élje át a drámai szituációt, amely itt és most zajlik a kép előtt. Rényi egyértelművé teszi, hogy ezzel az elemzési módszerrel csakis Rembrandtot érdemes vizsgálni, és ebből a szempontból a könyv talán régimódinak tűnhet.
Az ilyen módszertani megközelítések új perspektívát nyújtanak a művészettörténet és irodalom olvasóinak, és lehetőséget kínálnak arra, hogy mélyebb megértést szerezzünk az alkotásokról és azok alkotóinak szándékairól.
Főkép forrása: 24.hu
