A Rajk-ügy eseményei és Kádár János szerepe
A szűk pártvezetésben Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály mellett Kádár János is tagja volt a „Rajk-féle kémbanda” ügyeit feltáró bizottságnak. Jogi nonszenszként belügyminiszterként maga is részt vett egykori harcostársa vallatásában, és jelen volt a kivégzésénél is. Tudta, hogy minden vád kitaláció, koncepciós eljárásról van szó, mégis aktívan közreműködött – nagy valószínűséggel azért, mert félt. Nem sokkal Rajk és társai kivégzése után le is mondott a tárca vezetéséről, így akarhatta elkerülni a hasonló sorsot.
Nem tudjuk, mi lett volna, ám az utána következő belügyminisztert őrült tettre sarkallta a Rákosi-diktatúra fénykorában uralkodó őrület: egy komolyabb kritika hatására Zöld Sándor meggyilkolta a családtagjait, majd öngyilkos lett. Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben a Kádár vezette kihallgatás jegyzőkönyvéből is idéztünk.
Sorozatunkban történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét. A tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával folytatjuk a beszélgetést, ezúttal arról lesz szó, hogy Kádár János sem kerülhette el a sorsát; 1951-ben őt is elérte a belső leszámolás, és bár az életét meghagyták, korábbi „hibáit” előhozva súlyos börtönbüntetésre ítélték. A rácsok mögött megnyugodott.
A bűnrészesség árnyéka
Lemondása után, 1950 júniusától Kádárra nem osztottak újabb szerepet, legalábbis a közigazgatásban. Továbbra is megmaradt egyik főtitkárhelyettesnek, magyarán Farkas Mihállyal együtt közvetlenül a főtitkár, Rákosi Mátyást követte a párthierarchiában, és tagja maradt a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) politikáját irányító Központi Vezetőségnek. Sőt, ekkor kapott újabb, nagyon fontos pozíciót: a Szervező Bizottság tagjává választották.
Ez a valóban csak maroknyi káderből álló szerv legfontosabb feladataként a pártépítést, a kommunista párt szervezeteinek közvetlen irányítását és ellenőrzését végezte – a pártélet működtetésének egyik legfontosabb fóruma, a Politikai Bizottság döntéseinek gyakorlati végrehajtó szerve volt. Tehát továbbra is a legbelső körön belül maradhatott, miközben tudatosan lebegtették a feje fölött múltbéli cselekedeteit, illetve mindvégig rávetült a Rajkkal való bűnrészesség árnyéka.
A gyakorlatban 1950. júniusi lemondásától a letartóztatásáig, ’51 áprilisáig nem tudhatta pontosan, hogy mi lesz a sorsa, állandó félelemben élt. Bevett hatalomtechnikai módszer volt ez, később maga Kádár is alkalmazta kicsit finomabb formában.
– mondja a történész. Eközben pedig már formálódott a végül ellene fordított koncepció. Az egészet nagyjából 1946 őszéig tudjuk visszavezetni, amikor Rákosi megbetegedett, és a legszűkebb vezetésen belül felmerült az utódlás kérdése. Az egyik oldalon a két moszkovita, Farkas Mihály és Gerő Ernő fogott össze a „magyarországi kommunista” Rajk László és – mellette, még csupán zárójelben – a hasonló múlttal rendelkező Kádár János ellen. Innen indult a Rajk kivégzését, majd Kádár perbe fogását eredményező belső hatalmi harc.
Állandó rettegés
Az első komolyabb intő jel a hazai kommunista mozgalom egyik középkádere, Donáth Ferenc letartóztatása lehetett 1951 februárjában. Donáth a ’40-es évek első felében szoros munkakapcsolatban állt Kádárral, és történetünk jelenében is mondhatni, Kádár köréhez tartozott. Ebben a számára fenyegető légkörben zajlott a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) II. kongresszusa, itt főtitkár-helyettesi pozíciójából felmentették, de tagja maradt a Központi Vezetőségnek, a Titkárságnak és a Szervező Bizottságnak.
Kádár aggodalommal, félelemmel élte meg ezeket a hónapokat. Damoklész kardjaként fenyegette például az is, hogy belügyminiszterként vele, Rajkkal és Zölddel is állandó kritika maradt a horthysta erők nagy aránya a rendőrségen belül, magyarán mennyire lassú a „tisztogatás”. Rajkot kivégezték, Zöld öngyilkos lett 1951. április 19-én, a vádak viszont maradtak, illetve még februárban Donáth Ferencre is lecsapott az ÁVO. Tudatosan fenntartott bizonytalanság és rettegés uralta a pártvezetés legfelsőbb köreit, és persze az állandó intrika.
Horthy Magyarországán még egészen egyszerű volt a képlet: az államhatalommal, a rendőrséggel álltak szemben, az illegális munkában megvolt a barát és az ellenség. Kádár ebben a világban szocializálódott, miközben alig várta a „nagy öregek”, azaz a moszkovita vezérkar hazatérését.
Ezzel szemben a Szovjetunióban egészen más volt a helyzet, a sztálini érában a kommunista politikusok egymás ellen szervezkedtek, a munkásmozgalmon belül folytak az intrikák, ment a helyezkedés. Rákosiék ezt a „politikai kultúrát” hozták haza és honosították meg, már 1945-től elkezdték a belső leszámolásokat. Mindez Kádár számára szokatlan lehetett, főleg úgy, hogy ő maga inkább a népfrontpolitika híve volt, ezt bizonyítja többek között a Békepárt segítségével megvalósítani kívánt szélesebb körű németellenes összefogás.
A bizonytalanság tartotta állandó rettegésben olyannyira, hogy amikor „végre” ő is rács mögé került, saját bevallása szerint megkönnyebbült.
Letartóztatták és mindenét elvették
Zöld Sándor halálának másnapján, 1951. április 20-án Kádár János éppúgy megjelent a munkahelyén, mint mindig, majd szokásához híven hazament ebédelni a Cserje utcai villába. Itt érte Péter Gábor, az ÁVO vezetőjének telefonja, a régi bajtárs délutáni programja felől érdeklődött, Kádár gyanútlanul mondta, megy vissza a pártközpontba. Ott azonban két belügyes autó állta el az ő gépkocsijának útját, és a politikai rendőrség alkalmazottai letartóztatták, azonnal megkezdődött a kihallgatása Farkas Vladimir vezetésével.
Kifejezetten sérelmezte, hogy legnagyobb politikai ellenfele, Farkas Mihály fiának, ráadásul egy kis »nyikhajnak« a karmai közé került.
Ugyanezzel a lendülettel Tamáska Máriának el kellett hagynia a Cserje utcai villát, és kirúgták a rendőrségtől – a levélcenzúra osztályon dolgozott –, illetve több rokonának is azonnali hatállyal felmondtak a Belügyminisztériumban. Máriára egyébként végig rossz idők jártak a következő három évben, amíg férje letartóztatásban, majd börtönben ült. Őt is többször kihallgatták, kizárták a pártból, ingóságaikat lefoglalták, a rózsadombi házból pedig egy hizlalda mellett fekvő, lerobbant szoba-konyhás lakásba költöztették Kőbányára. Sokáig munkát sem kapott, végül egy plüssmackókat készítő játéküzemben helyezték el.
A legrosszabb viszont nyilván az lehetett, hogy hónapokig semmit nem tudott a férjéről, hiába írta a kérvényeket, kereste személyesen Péter Gábort, a régi „barát” sem segített. Sokat betegeskedett ebben az időszakban, egy gyomorműtéten is átesett.
Szervezkedés, kémkedés és árulás
Kádárhoz visszatérve nem több városi legendánál a máig élő vélekedés, miszerint nagyon megkínozták, a heréit ütötték, letépték a körmeit stb. Ő maga sem számol be fizikai erőszakról, még arról sem, hogy megverték volna. Pszichés módszereket alkalmaztak nála, például mezítláb járatták és nem hagyták aludni, amihez társult az elzárás, a szorongás, a félelem: depressziós lett a kihallgatások során, mégis három hétig szakadatlan tagadta az ellene hozott vádakat.
Leginkább az viselte meg, hogy a párt levette róla a kezét, ellenségként tekint rá, Rákosi csalódott benne, holott a mozgalom volt számára a minden, létezésének egyetlen kerete.
Eltávolodva kissé az események láncolatától, a decemberben megtartott „Kádár-per” a moszkoviták leszámolása volt a hazai kommunistákkal, a vádlottak padján – több külön perben – ült még többek között Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Kállai Gyula, Szakasits Árpád és Haraszti Sándor is. A történész megfogalmazásában: „mintha a Rajk-per folytatódott volna, ugyanazokat a vádpontokat látjuk.”
Leegyszerűsítve: Kádár és köre még 1944-ben kapcsolatot létesített a horthysta rendőrséggel, ami ’45 után is virágzott, a belügyminisztériumot ellenséges elemek terepévé tette, illetve külföldi megbízásból – Rajk vezetésével – szervezkedtek a Moszkvából hazatérő vezetők ellen. Emellett természetesen itt is előkerült a később kiátkozott Jugoszláviával való kapcsolat. A főtitkár azt mondta: úgy jártunk, mint a megcsalt férj, aki utólag már lépten-nyomon a hűtlenség bizonyítékaiba botlik.
Kádár János ellen a három fő vádpont mind a világháború alatti tevékenységén alapult:
- rendőrspiclinek állt,
- feloszlatta a kommunista pártot és megalakította a Békepártot,
- valamint a szociáldemokratákkal való egyeztetés
– előbbiről ebben, utóbbi kettőről ebben a cikkben írtunk sorozatunk korábbi részeiben. Lehetett félnivalója bőven, a Rákosiék által kreált vádpontok hivatalosan így hangoztak: a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetése, valamint kémkedés és hazaárulás. Egyik sem olyan, amit pár évvel meg lehetett volna úszni.
Életfogytiglanra ítélték
A vizsgálat kezdetén, három teljes hétig Kádár következetesen tagadott, majd amikor közölték vele, hogy Donáth és Szakasits már ellene vallott, taktikát váltott. Ettől fogva nemcsak beismerte a vádakat, hanem mindent kiszínezett, túlzásba vitt, mintha ezzel akarta volna valószerűtlenné tenni az egészet.
Még májusban kizárták a pártból, az elsőfokú tárgyalást októberben rendezték, ekkorra már az eljárás hivatalosan is Kádár és társai néven futott, miután Kádár, Kállai, Donáth és Haraszti ügyét különválasztották a többiekétől. Az 1950-es évek magyar bíróságai a Szovjetunió főügyésze, Andrej Januarjevics Visinszkij joggyakorlatát követték, miszerint „a beismerő vallomás a bizonyítékok királynője”. Még akkor is, ha azt erőszakkal csikarták ki, a vádlottak bűnössége így hát nem volt kérdéses, hiszen mindannyian tettek ilyet a politikai rendőrség szakembereinek jóvoltából.
Az 1951 decemberében meghozott, majd egy évvel később másodfokon is jóváhagyott ítélet szerint Kádár életfogytiglani börtönt
Főkép forrása: 24.hu
