Információk zavarja és bizalomhiány a háború idején
Ha Ön például a Közel-Keleten élő olvasó vagy néző, könnyen lehet, hogy tucatnyi csatornáról és platformról értesül a legfrissebb hírekről és katonai fejleményekről. Név szerint ismeri a politikai elemzőket, követi a tudósítók jelentéseit a frontvonalakról, és szinte percről percre tájékozódik a háborúk alakulásáról. Tudja, hol csapódtak be a rakéták, mely célpontokról jelentették, hogy találat érte őket, és mit mond minden fél a saját nyereségéről, illetve ellenfele veszteségeiről. Ennek ellenére előfordulhat, hogy nem tud válaszolni egy egyszerű kérdésre: mi történik valójában?
Vajon a probléma az információk hiányában rejlik, vagy éppen abban, hogy túl sok, egymásnak ellentmondó adat áll rendelkezésre? És hogyan tudja az olvasó megtudni, mi történt ténylegesen, amikor egymásra torlódnak az ellentétes katonai közlések, az eltérő elemzések és az egymást követő hírek, mielőtt egyáltalán ellenőrizni lehetne az előzőeket?
Kérdések, amelyekre még nincs válasz
Az Izrael és Irán között 2025 júniusában zajló tizenkét napos háború idején Donald Trump amerikai elnök bejelentette az iráni nukleáris program megsemmisítését, miközben egy előzetes amerikai hírszerzési értékelés arra utalt, hogy a csapások talán csak néhány hónappal vetették vissza a programot. Ezzel szemben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség súlyos károkról számolt be, anélkül, hogy egyértelműen megítélte volna a program sorsát.
Hasonló volt a bizonytalanság Mojtaba Khamenei, Irán legfőbb vezetője egészségi állapotát illetően is, miután apját, Ali Khamenei ajatollahot február 28-án amerikai és izraeli légicsapások ölték meg Iránban.
Áprilisban a brit „Times” napilap arról írt, hogy eszméletlen állapotban, súlyos egészségi helyzetben van, míg egy iráni egészségügyi minisztériumi tisztviselő májusban azt közölte, hogy sérülései csak enyhék voltak.
További találgatásokat szült, hogy hetekig nem jelent meg nyilvánosan, különösen azután, hogy olyan videófelvételek terjedtek, amelyek állítólag apja temetésen való részvételét dokumentálták, majd később olyan információk láttak napvilágot, amelyek megkérdőjelezték, hogy valóban ő látható a felvételeken.
A tengeri átjárók helyzete sem volt sokkal áttekinthetőbb. A Hormuzi-szorosban Teherán bejelentette, hogy ellenőrzése alá vonta a szorost, és megnyitását politikai és biztonsági feltételekhez kötötte, miközben Washington igyekezett garantálni a hajók áthaladását, hangsúlyozva, hogy történelmi ellenfele nem tartja ellenőrzése alatt ezt az életfontosságú útvonalat. A kölcsönös állítások és tagadások közepette az olajszállító tartályhajók elleni támadások folytatódása, valamint az ezekről szóló, egymásnak ellentmondó hírek megnehezítették annak megítélését, milyen a hajózás helyzete jelenleg a Hormuzi-szorosban, és valójában kinek a kezében van az ellenőrzés.
A Bab el-Mandeb-szorosnál a jemeni harcok tovább növelték a bizonytalanságot. Szeptemberben olyan beszámolók jelentek meg, amelyek szerint a húszik ellenőrzésük alá vonták Mokkát, a part menti térségek egy részét és a szoroshoz közeli szigeteket, majd október elején a jemeni kormányerők bejelentették, hogy visszafoglaltak több stratégiai területet a térségben.
Az Irán által támogatott Ansar Allah mozgalom tagadta, hogy elveszítette volna ezeket a pozíciókat, a bejelentett előrenyomulásokat pedig független források nem tudták megerősíteni. Október 9-én újabb beszámolók érkeztek arról, hogy a kormányhoz hű erők közelednek a Mijun-szigethez és a szorosra néző állásokhoz.
Így halmozódtak az információk az olvasó előtt, a kép mégsem állt össze teljesen. Minden újabb narratíva új részleteket adott hozzá, anélkül, hogy feltétlenül megválaszolta volna a legfontosabb kérdést: mi történt valóban, és mi az, ami továbbra is puszta állítás?
Miért gyengítheti a hírdömping a megértésünket?
Az egyre több hír követése nem feltétlenül vezet a történések tisztább megértéséhez, különösen akkor, ha az információk áramlása gyorsabb, mint amennyit a közönség be tud fogadni.
Ezt az állapotot „információs túlterhelésnek” nevezik: akkor alakul ki, amikor a rendelkezésre álló információmennyiség meghaladja azt, amit az egyén képes feldolgozni és elemezni.
Az „Euronewsnek” adott nyilatkozatában Ali Makki, a stratégiai kommunikáció, propaganda és reputációmenedzsment szakértője rámutat, hogy a háborúk természetüknél fogva a bizonytalanság és a kétely légkörét teremtik meg, mivel az információk mennyisége, minősége és iránya jelentősen eltér, ami növeli a feszültséget és teret ad a félretájékoztatás terjedésének.
Az ellentmondásos információáradat hatása kiterjedhet arra is, hogy a közönség mennyire képes feldolgozni és megérteni a híreket. Egy 2020-ban megjelent tanulmány, amely 627 szöuli lakost vizsgált, kimutatta, hogy a Covid–19-járvány alatti információs túlterhelés együtt járt azzal, hogy az emberek kevésbé mélyedtek el a hírekben, és inkább mentális rövidítésekre támaszkodtak az értékelésük során. Egy másik, 2022-es kutatás, 493 résztvevővel, hasonló következtetésre jutott arról, hogyan hat a túl sok egészségügyi üzenet az információk mélyebb feldolgozására való hajlandóságra.
Bár mindkét tanulmány egy egészségügyi válságot vizsgált, eredményeik arra utalnak, mi történhet háborúk idején, amikor a hírek bősége mentális teherként nehezedik az emberekre, és megnehezíti a különböző narratívák közti eligazodást.
Ám még ha pontos információk is rendelkezésre állnak, az sem jelenti automatikusan, hogy a közönség tiszta képet kap, hiszen az események bemutatásának módja legalább annyira meghatározó lehet, mint maguk a tények.
Ugyanazok a tények, különböző narratívák
Eltérő médiumok ugyanarról az eseményről is egymástól különböző történeteket adhatnak elő, nem feltétlenül hamis információk terjesztésével, hanem azáltal, hogy bizonyos tényeket kiemelnek, más, a megértéshez szükséges részleteket pedig elhallgatnak.
A Bab el-Mandeb-szoros esetében például egyes médiumok azt emelik ki, hogy a jemeni kormányerők visszafoglaltak stratégiai pozíciókat, míg mások arról számolnak be, hogy a hutik továbbra is képesek fenyegetni a hajózást.
A két narratíva között könnyen elsikkadhat, hogy a part menti területek ellenőrzése önmagában nem jelenti a tengeri átjáró teljes biztosítását, ahogyan a hajók elleni támadások sem igazolják feltétlenül a szoros feletti teljes ellenőrzést.
Az ilyen megközelítést a médiakutatásban „keretezésnek” nevezik: az adott médium nem feltétlenül változtat a tényeken, hanem azt a nézőpontot választja ki, amelyből a közönség az eseményre tekint, illetve eldönti, mit állít a háttérbe és mit előtérbe.
Ezzel összefüggésben Randa Aladdin újságíró és egyetemi oktató arra hívja fel a figyelmet, hogy a médiabeli elfogultság nem csak pontatlan vagy hamis információk közlésében érhető tetten, hanem azokban a szerkesztői döntésekben is, amelyeket az újságíró az anyag készítése során meghoz.
Az információforrások kiválasztásától és a feldolgozás szögétől kezdve egészen a címeken, képeken és a hírek sorrendjén át az újságíró határozza meg, mit lát a közönség, és mi marad rejtve előtte. Az is előfordulhat, hogy a közölt adatok önmagukban pontosak, de más, fontos tények kihagyása miatt a végső kép hiányos vagy részrehajló lesz.
Aladdin hangsúlyozza, hogy a hivatalos forrásokra való ismételt, kizárólagos támaszkodás, független hangok és helyszíni beszámolók meghallgatása nélkül, alapvető valóságdarabokat takarhat el.
Az ilyen döntések szorosan kapcsolódnak a „napirend-meghatározás” elméletéhez, amely azt vizsgálja, hogyan hat a média arra, hogy a közönség mely ügyekre figyel oda, továbbá a keretezéshez, amely befolyásolja, miként értelmezik ezeket az ügyeket.
Randa Aladdin szerint a szakmai újságírás nem merül ki abban, hogy pontos információkat közöl és korrekt módon hivatkozik a forrásokra. Ugyanilyen fontos, hogy folyamatosan vizsgálja: mit emel ki a tudósítás, mit hallgat el, és mindez hogyan alakítja azt a képet, amely a közönségben kirajzolódik.
Másfelől ez a szelektivitás könnyen válhat tudatos propagandafegyverré is. Ali Makki rámutat, hogy a közönségre gyakorolt hatás eléréséhez nem feltétlenül kell hamis információkat terjeszteni: elegendő lehet bizonyos tényeket felnagyítani, másokat pedig következetesen figyelmen kívül hagyni.
Az egyik fél a civil áldozatokat emelheti ki, hogy együttérzést váltson ki, a másik a pusztítás mértékét hangsúlyozhatja, hogy katonai erejét demonstrálja vagy ellenfele által elszenvedett károkat emelje ki. Egy harmadik pedig a diplomáciai tárgyalásokra irányíthatja a figyelmet.
A keretezés hatása nem korlátozódik az események megértésére: érezhetően befolyásolhatja, melyik fél iránt érez a közönség nagyobb együttérzést, és miként ítéli meg az egyes szereplők lépéseinek jogszerűségét.
Egy 2026-ban, a Research & Politics folyóiratban megjelent tanulmányban Colby Hanson és Angelina Konetckaya két kísérletet végzett 1200 amerikai felnőtt részvételével, hogy megvizsgálja, miként befolyásolja a fegyveres konfliktusok bemutatásának módja a közönség véleményét.
A résztvevőknek olyan, hipotetikus konfliktusokat leíró szövegeket mutattak, amelyekben kizárólag az események bemutatásának szögén változtattak, a tények érintetlenül hagyása mellett. Az eredmények jelentős különbségeket mutattak abban, mennyire éreztek a résztvevők együtt a konfliktus szereplőivel, és hogyan ítélték meg lépéseik jogosságát; egyes összehasonlításokban a különbség több tíz százalékpontot is elért.
A sajtótudósításokban ez a hatás már a címválasztásnál is megmutatkozhat. Nem mindegy, hogy egy katonai erő azt jelenti be, hogy visszafoglalt állásokat a Bab el-Mandeb-szoros közelében, vagy azt, hogy ellenőrzése alá vonta magát a szorost; az utóbbi esetben a cím olyan benyomást kelthet, ami túlmutat a rendelkezésre álló információn.
Jól látható a nézőpontok közti különbség, ha összevetjük a CNN és az izraeli „Jerusalem Post” tudósítását az első, Mojtaba Khameneinek tulajdonított üzenetről, amelyet márciusban, h
Főkép forrása: euronews
