Orbán Viktor: „Magyarország mindig csak magára számíthat az árvízi védekezésben”

Egy véres észak-franciaországi csatatéren állomásozott Crécy erdejének közelében a III. Eduárd vezette, kimerült angol hadsereg 1346 augusztusának egyik reggelén. Az angolok az előző két napon megsemmisítették VI. Fülöp francia király náluk nagyobb és sokkal frissebb hadseregét. Kegyetlen harc dúlt: legalább 1500 francia lovag maradt holtan a csatatéren több ezer közemberrel egyetemben. „A nagy Trója pusztulása óta nem történt ilyen tragédia” – írta egy költő.

Eduárd csaknem csodával határos módon győzedelmeskedett. Több évvel azelőtt Franciaország és Anglia királyának nyilvánította magát, megalapozva azt a hosszú konfliktust, amit ma százéves háborúnak nevezünk. Most igazolva látta az ügyét: VI. Fülöp helyzete felettébb bizonytalan volt, és Eduárdnak csupán azt kellett eldöntenie, hogyan csap le legközelebb. Vagyis inkább, hogy hol.

Calais, a vonzó célpont

A Crécybe vezető út nem volt könnyű. Július 12-én Eduárd – legidősebb, 16 éves fiával, a „Fekete Herceggel” – egy 15 ezres hadsereg élén szállt partra Normadiában, hatalmas hadserege hat héten át menetelt Franciaországon át. Először raboltak: felégették a normann partvidéket egy rettenetes fosztogató és pusztító hadjáratban, amit chevauchée-nek neveztek. Aztán menekülniük kellett Fülöp seregei elől, mert a francia uralkodó elhatározta, hogy kiveri őket a birodalmából.

Bár Crécynél az angolok fényes győzelmet arattak, királyuknak nehéz döntést kellett meghoznia. Diadalmasan írt haza, kijelentette, hogy „küldetésünk régóta tart és nagyon elhúzódik. De nem szándékozunk elhagyni a Francia Királyságot, míg véget nem vetünk a háborúnknak.” Hogy ez pontosan mit jelentett, még nem lehetett tudni, valójában Eduárd emberei alultápláltak, a fárasztó meneteléstől kimerültek és túlhajszoltak voltak, ráadásul számos betegség sújtotta őket. Nem voltak olyan állapotban, hogy Párizsba vonuljanak és megszerezzék Fülöp koronáját. A célnak, hogy „véget vetünk a háborúnknak”, reálisnak és ideális esetben könnyen elérhetőnek kellett lennie, ezért Eduárd augusztus végén északnak fordította a hadseregét, és Calais felé indult.

Calais több okból is vonzó célpontnak számított. Először is ez volt az Anglia dél-keleti partjához eső legközelebbi francia kikötő és jó kereskedelmi kapcsolatot tartott fenn a Cinque Portsszal (Anglia délkeleti részének öt, katonailag és gazdaságilag legjelentősebb kikötővárosával). Könnyen védhető volt, mivel magas kőfalrendszer övezte, egy vár és kettős várárokrendszer gondoskodott a biztonságáról. Calais-t egyik oldalról a tenger, a másikról patakokkal szabdalt kiterjedt mocsárvidék vette körül. Egy krónikás szerint ez „az egyik legerősebben védett város a világon”. Ráadásul Calais már jó ideje a Csatornán az angol kereskedőket fosztogató kalózok bázisa volt; elfoglalásának terve az angol kereskedők tetszésével találkozott, akik hatalmas összegekkel támogatták Eduárd háborús erőfeszítéseit.

Emellett Calais közel esett Flandria városaihoz. Eduárd komoly pénzt fordított a flamand városokat irányító, a függetlenségüket mindennél többre tartó városi oligarchák megnyerésére, és azt állította, hogy ő az egyetlen ember, aki képes megvédeni őket attól, hogy a Francia Királyság bekebelezze városaikat. Igyekezett biztosítani a flamandokat, hogy hasznos szövetségesük – és Calais elfoglalása szép bizonyítéka lett volna annak, hogy milyen mélyen elkötelezett az ügyük iránt.

Ezért Eduárd 1346. szeptember 4-én Calais mocsaraiig vezette hadseregét, és felállította őket a város magasra törő falai mentén. Jean le Bel krónikás szerint a király kijelentette, hogy „akár tél van, akár nyár, addig nem hagyja abba, míg [Calais-t] a kezére nem keríti”. Végül a szavának állt – és ehhez tényleg egy nyár és egy tél kellett.

Calais ostroma kegyetlen, fájdalmas 11 hónapos küzdelem volt: egyfajta középkori Sztálingrád, amely jól példázta a százéves háború rettenetes emberi és anyagi erőfeszítéseit.

Kezdődő éhínség

Az 1337 és 1452 között zajló százéves háború során számos drámai ostromot vívtak, 1415-ben V. Henrik ágyúkkal rontatta le Harfleur falait az azincourt-i hadjárat alkalmával, 1429-ben Jeanne d’Arc megjelent Orléans falai alatt és segített elkergetni az angolokat. Calais 1346–1347 között lezajlott ostroma nem olyan híres, mint ezek az összecsapások, de ennek ellenére ugyanolyan fontos.

Attól a pillanattól kezdve, hogy az angolok megérkeztek Calais alá, a katonai hadműveletek három területen zajlottak, ezek közül az első maga Calais volt. A város védelmi rendszerének mérete és változatossága nyilvánvalóvá tette, hogy nem lehet rohammal elfoglalni. Eduárd fegyvertárában volt lőporral működtetett ágyú – használta is őket Crécynél. De ezek a primitív lőfegyverek alkalmatlanok voltak a falak lerombolására. Világos volt, hogy Calais bevételének egyetlen módja, ha kiéheztetik a védőket. A felmorzsolásra épülő háború csaknem bizonyosan nem hetekig, hanem hónapokig tart majd, ami egyáltalán nem ideális a háborúban már amúgy is elcsigázott hadsereg számára.

Eduárd, hogy elviselhetőbbé tegye a helyzetet, a mocsaraknál egy félig-meddig állandó, faépületekből álló, boltokkal és polgári épületekkel ellátott ostromvárost építtetett. Az angolok Villeneuve-la-Hardie-nak, vagyis „vadonatúj városnak” nevezték, és virágzása csúcsán a londoni lakosság egyharmadának felelt meg a lélekszáma. Még egy kilátót is emeltek, ahonnan a harcban részt nem vevő nemesség megtekinthette, hogyan áll az ostrom. Köztük volt Eduárd felesége, Filippa királyné is, aki azért érkezett, hogy nagy karácsonyi udvari ünnepséget rendezzen 1346 végén.

Olyan kényelmes helység volt ez, amennyire katonai tábor csak lehetett, a lakossága főleg az Angliában újra meg újra toborozott friss csapatokból állt. Közülük sokan bűnözők voltak, akik a korona ellen elkövetett bűneikért korábban börtönbe kerültek, de most a szabadon bocsátásukért cserébe a saját költségükön harcoltak. Ám a tél beköszöntével járvány tört ki Villeneuve körül, és az emberek tömegesen hagyták el a várost.

Háború a tengeren

Calais sorsa végül a tengeren dőlt el. Kikötővárosként szoros kapcsolatban állt a többi kikötővel végig a francia partok mentén, mindkét irányban, ezért nyilvánvaló volt, hogy ha ki akarják éheztetni a várost, szigorú tengeri blokádra lesz szükség. De ezt sokkal könnyebb volt kijelenteni, mint végrehajtani.

Az angolok uralták a Csatornát, mivel 1340-ben a sluysi csatában legyőzték a francia flottát, ennek ellenére Calais ostromának első hat hónapjában nem volt elegendő hajójuk ahhoz, hogy teljes blokád alá helyezzék a kikötőt. Calais polgárai közben Marant, a kegyetlen boulogne-i kalóz és embereinek segítségére hagyatkoztak: Marant és társai veszélyes, de vállalkozó szellemű emberek voltak. Bár általában a törvény másik oldalán álltak, 1347-ben a francia korona felbérelte őket, hogy a majdani berlini légihídhoz hasonlóan, csak épp a tengerekről biztosítsák a város ellátását: Dieppe és Saint-Valery kikötőjéből szállítsanak élelmet és utánpótlást Calais-ba.

Az angoloknak több hónapjába telt, míg sikerült leállítaniuk a kalózkonvojokat. Csak akkor tudtak véget vetni Marant akcióinak, amikor 1347 tavaszán hajók és csapatok tömege érkezett Angliából, és egy hatalmas hajót elsüllyesztettek a calais-i kikötő bejáratánál, majd elfoglalták és megerősítették a város tengeri megközelíthetőségét biztosító Risbank nevű kis földterületet.

A tengeri blokád megerősítése jelentette az ostrom fordulópontját.

1346–1347 hideg, nyomorúságos telén az angol hadsereg létszáma néhány ezer főre csökkent – de húsvétra újból 20 ezer embernél is többre szaporodtak. Innentől Calais lakosainak két lehetősége maradt: vagy VI. Fülöp hadsereggel felszabadítja a várost, vagy kiéheznek a védők. Az ostrom ideje alatt Calais vezetője, a leleményes katona, Jean de Vienne legalább két ízben megpróbálta az éhes szájak létszámát csökkenteni azzal, hogy kiűzte a nőket és a gyerekeket, de ez csak átmeneti haladékot jelentett. A segítségnek kívülről kellett volna érkeznie: Párizsból.

Fülöp király a crécyi csata után pánikba esett és feloszlatta a hadseregét, de később azon töprengett, hogy mégiscsak össze kellene hívni a hadait. 1347 nyarának végére, mire a francia király újra kész volt háborúzni, Calais polgárai már borzalmas állapotba kerültek, vészesen fogyott az idő. Júliusban Fülöp Calais-tól pár kilométerre állomásoztatta a hadseregét, és azt tervezte, hogy megtámadja az angol tábort. Jean de Vienne, amikor meglátta a király érkezését, jelzőtüzet gyújtatott a város egyik tornyában, így tudatta Fülöppel, hogy a város polgárai még életben vannak. Levelet is küldött, amelyben leírta, milyen rettenetes állapotok uralkodnak a falakon belül. A lovakat, kutyákat, patkányokat mind felfalták, írta Vienne.

Semmi nem maradt itt, amit ne ettünk volna meg, kivéve az emberek húsát.

Vienne bánatára a francia király összeomlott: amikor tudatosult benne, hogy milyen nagy létszámú a Villeneuve-ben állomásozó angol hadsereg, felégette csapatai sátrait és sietve visszavonult. Calais sorsa így megpecsételődött. Az éhségtől félőrült polgárok feladták az ellenállást, és megüzenték Eduárdnak, hogy készen állnak kinyitni a kapukat.

A királynő könyörülete

Auguste Rodin híres szoborcsoportján, amely ma a calais-i városháza előtt áll, Calais ostroma végkifejletének legismertebb történelmi jelenetét ábrázolja. Hat „burgher” (gazdag kereskedő) látható, amint kilépnek a városból, hogy magukat, a város kulcsát és az életüket Eduárd kezébe helyezzék. Alsóruhát viselnek, hurokkal a nyakuk körül. Eduárd arra kényszerítette ezeket a burghereket, hogy a saját és polgártársaik életéért könyörögjenek. A király először még ragaszkodott hozzá, hogy valamennyiüknek meg kell halniuk, de – a történet szerint – szívét meglágyította Filippa királyné könyörgése, aki várandóssága végén járt (élete során 13 gyermeket szült férjének), és térdre hullva könyörgött számukra kegyelemért.

Hogy ez a halálos veszedelem valós pillanata és történelmi melodráma volt, vagy a királyi kegyelem előre elrendezett megnyilvánulása, történészkörökben még vita tárgyát képezi – de az utóbbi valószínűbb. Akárhogyan is, Calais 1347 augusztusában történt eleste áldás volt az angolok számára.

A calais-i kereskedőket elűzték és angol telepesek (köztük sok olyan üzletember, akik támogatták Eduárd hadjáratait) jöttek a helyükbe, itt virágoztatták fel saját vállalkozásaikat. Angol helyőrséget telepítettek a falak mögé és a város több mint 200 éven át – kereskedelmi központként és katonai előőrsként – angol fennhatóság alatt maradt, amely értékes támaszpontot jelentett Észak-Franciaországban a Plantagenet és Tudor monarchiák számára.

Ha más szempontból nézzük, persze Calais elfoglalása létfontosságú szerepet játszott abban, hogy olyan sokáig elhúzódott a százéves háború. Így végül is Eduárd soha nem vetett véget a háborújának.

A cikket Rindó Klára fordította.