A Tapéta mögött – Egy Terhesség Története
A tapéta repedezik, és érzem, mintha a falak üzenetei belőlem távoznának. Ő a létrán áll, észre sem vesz, csorog róla az izzadság, és a por száll körülötte. A spaklival folytatja a munkát, nagy darabokban húzza le a régi tapétát. Szívesen segítenék, de azt mondja, üljek nyugodtan, elég lesz, ha vacsorát főzök. Visszavonulok a konyhába, ahol a légkondicionáló távirányítója eltűnt a dobozok között. A macska állandóan a nyomomban van, doromboló hangjával követ, mint egy öreg barát.
Csendben eszünk, ő a telefonjába mélyed, nem akarom megzavarni. Amikor befejezi, végigsimít a karomon, és kéri, legközelebb kevesebb sóval főzzek. Puszit nyom a homlokomra, majd folytatja a munkát.
Este bepasszírozzuk magunkat a kádban, vihogunk, mint az élő Tetris. Féltem, hogy az új lakásban ez a rituálé elmarad, de itt talán még nagyobb is a kád. Masszírozza a bokámat, és megjegyzi, milyen szúrós lettem. Kéri, borotváljam le a lábam, de mondom neki, hogy már nem tudom elérni. Mosolyog, és azt válaszolja, hogy így vagyok szép, igazi ősanya. Én viszont nem akarok ősanya lenni, csak hogy le tudja borotválni.
Végül kiszállok a vízből. Ő gyorsan hátat fordít, és már alszik is. Kint valami motozik, majd egy autó robog el az ablak alatt. A meleg elviselhetetlen, a fejem fájni kezd, de nem vehetek be gyógyszert, mert az árthat a babának. Emlékszem, amikor arról beszéltünk, ki hordozza ki a gyereket, sosem gondoltunk arra, hogy a migrénem is probléma lesz. Ő az anyatípus, míg én az, aki rászól majd, hogy mosson kezet, és elpakolja a ruhákat.
Néhány hónappal ezelőtt a Reprodukciós Központ várójában ültem az irataimmal a kezemben. Ő kint cigizett, amíg én a vizsgálatra vártam. El kellett mennie, mert szerinte ha együtt megyünk be, ránk néznek, mint valami kétségbeesett szinglire vagy macskás nőre. Én viszont boldogan várakoztam, mert ez volt a következő lépés.
Másnap korán kelünk, újabb vizsgálat vár ránk. Kávét főz, és külön iszunk, hogy elkerüljük a füstöt. A kérdés, mi lesz a gyerek neve, még nyitott, de ő gyorsan vágja rá, hogy István, a nagyapám után.
A következő alkalommal egyedül megyek be, mondom neki. Elmondom, hogy nem azért, mert szégyellem, csak nem akarom, hogy ennyiszer lásson ebben a helyzetben. A rózsaszín szoba feszültsége továbbra is megmarad. De ő bátorít, hogy gyönyörű vagyok, mindjárt megszületik a gyerekünk, és elérkezik a megnyugvás.
Az éjszakák könyörgéssel telnek, mialatt egyre inkább eltávolítom a szőrt a lábamról. Közben mesél, a nagypapám borbélyos emlékéről. Ahogy a kád mellett állunk, a víz lassan hűlni kezd, és érzem, ahogy egy újabb rúgást érzek a hasamban. Ez az érzés mindennél fontosabb. Végre itt van az a pillanat, amikor valóban anya leszek, és ő apa, akinek büszkesége egy új élet születése.
Így telnek a napok – önálló, boldog, néha szomorú pillanatok, a várakozás, a változás és az új kezdetek. Készen állok a nagy kalandra, ami előttem áll.
Főkép forrása: telex.hu
