Tallér Edina: Ha szél leszünk
Elképzelhetetlenül sok élmény zúdult ránk az idei nyári fesztiválszezonban, és most, amikor búcsúzunk a nyártól, nehezen tudom elfelejteni a Pozsonyi Pikniket. Az erkélyemen ülve, a csillagokat bámulva (bár a fényszennyezés miatt nem biztos, hogy tényleg csillagokat látok) a nyár elmúlásán tűnődöm. Véget ért a hőség, de ezzel együtt a fesztiválok időszaka is elhalványult.
Az elmúlt hónapokban több helyszínen is felléptünk Dantés előadásokkal: Művészetek Völgye, Ördögkatlan, TE-Feszt, és most a Piknik. Mindezek alatt a Dantét övező érdeklődés lenyűgöző volt, ám sajnos elfelejtettem megörökíteni a pillanatokat.
A Hököm Projekt művészei és a Védőhálósok is társaim voltak. Exkluzív bemutatókat tartottunk, ahol a handmade, bringakerékből készült szerencsekerekünket pörgetve adtunk ízelítőt az őszi kínálatunkból. A nézők izgatottan vártak, amelyet Gerner Csaba, Jászberényi Gábor és Gulyás Hermann Sándor színészekkel együtt élhettünk át. Kondákor Zsófi sajnos nem tudott velünk lenni, ezért én léptem a helyére, és Gábor szerint izgalmas volt látni, amikor az író maga alakította a saját szereplőjét.
Az első közös munkánk, az Egy perccel tovább, már több mint egy évtizeddel ezelőtt összekovácsolt minket. Akkor négyen, csupán 6.800 forintból hoztuk létre. Azóta az előadásunk töretlenül műsoron van, kocsmákban, pincékben, kőszínházakban, örömmel játszottunk mind belföldön, mind külföldön. Az évek folyamán, talán meglepően, egy fitying támogatást sem kaptunk, és a szakmából csak néhányan jöttek el a bemutatókra. A hírünk szájhagyomány útján terjed, és évről évre egyre többen érdeklődnek a produkcióink iránt.
Ez az előadás tanított meg arra, hogy az írói munka nem kell, hogy magányos folyamat legyen – lehet csapatjáték is. Sokan vagyunk, akik hasonló értékrendben gondolkodnak a színházról és az irodalomról. Ez az alkotói összefogás inspirált egy új műhely létrehozására is, ahol a pályájuk elején járó írók és színházi alkotók közös fejlődési lehetőséget kapnak.
Budapesten este körülbelül ötven-hatvan színházi program közül lehet választani, és mindegyik a számára viszonylag szűk közönség figyelméért harcol. Az információs zaj óriási, a néző alig jut el néhány helyre. Mindannyian azt szeretnénk, ha ránk esne a választás. Valószínűleg ezért érzem a posztolás kényszerét, még ha tudom is, hogy nem ez lenne a dolgom egy normálisabb világban.
A közelmúltban értesültem arról, hogy a huszonéves művészek, zenészek és színházi alkotók új csoportba szerveződtek, amit Sirokkónak neveznek. „Legyünk mi a szél, amely felkorbácsolja a tenger hullámait!” – mondják magukról. Izgatottan várom, hogy megláthassam az új produkcióikat. A Dante minden bizonnyal az egyik helyszíne lesz ennek az ígéretes szélviharnak.
Elgondolkodom, ha ők a Sirokkó, akkor én mi lennék, ha szél lenne? És a Dante? Talán mi egyéni, emberi kapcsolódások révén haladunk közösen a közösség felé. A színpad és a nézőtér közötti láthatatlan energiamező képes közös gondolkodásra, együttérzésre és világértelmezési gondolatokra is. Az előadások során a néző aktív részvétele a művészet válasza az élet sokféleségére.
A szeptemberi programjaink ezt jól tükrözik: továbbra is műsoron marad az Óceánjáró, a Kövek, a Várjúkirály, és sok más, valamint az előadások utáni beszélgetések is. A közönség és az alkotók időt szánnak egymásra, egy valódi kapcsolatra törekedve.
A Dante Közösségi Alkotótér és a Másik Műhely reményeink szerint egy hosszú távon működő, karakteres erővé válik, amely maradandó hatást gyakorol a közönségre.
Főkép forrása: telex.hu
