Államvallás
Egészségpolitikusaink egy része (igaz ez a jelenlegi kormányhoz nem kötődők közül is jónéhányra) évtizedek óta úgy gondolja, hogy a magánintézményeket legfeljebb a NEAK által nem finanszírozott marginális szférában célszerű eltűrni, az egészségügyi szolgáltatások letéteményese, legrátermettebb megvalósítója maga az állam. Számomra érthetetlen, hogy az államszocializmus évtizedeinek tapasztalatai hogyan engedik erre a következtetésre jutni a javarészt már akkor is élt szakembereket, de nem az egészségügy az egyetlen szegmense életünknek, ahol máig élnek vagy éppen újjáélednek a piacgazdaságot ellenszenvvel méregető hiedelmek. Van az állami szerepvállalás kizárólagosságát hirdető eszmének doktriner és a valóság mezején legalábbis értelmezhető vonulata is. Az utóbbi képviselői közé sorolom azokat, akiknek nem tetszene, ha a múltban történtekhez hasonlóan politikai kapcsolatok révén tennének szert egyes magáncégek jó pozíciókra az állami rendszerben. Az egészségügy működéséről kemény, megbízható adatok az alapvető strukturális és funkcionális tényeknél (mint például az orvoslétszám, a várólisták hossza) szélesebb körben alig állnak rendelkezésre (legalábbis a nagyközönség számára), az előzetes hatásvizsgálat pedig enyhén szólva nem kenyere az egészségpolitikának – így a gyakran felmerülő és néha meg is valósuló újabb ötletek következményeivel kapcsolatos várakozások a madárjóslás és a kincstári optimizmus nívóján mozognak. Az utóbbi bő tíz évben ha problémával szembesült az ágazatvezetés, akkor többnyire különösebb gondolkodás, az alternatív lehetőségek vizsgálata nélkül a még erőteljesebb centralizáció, az állami szerepvállalás erősítése merült fel bevetendő csodafegyverként.
Jóból is megárt
Az államosítási irányú változások között vannak olyan törekvések, amelyek esetében a nagyobb fegyelem akár járhat a teljesítmény javulásával. Evidensnek tartom, hogy a COVID-ellátásban hasznos gondolat volt a katonai segítség: amikor gyorsan kell sok kritikus állapotú emberrel foglalkozni, jól jöhetnek a különleges helyzetekre felkészült szakemberek feladatmegoldási mintái. Abban már nem vagyok biztos, hogy békeidőben is szükség van ilyen szervezőerőre az egészségügyben, de ha valahol, akkor az ügyeleti ellátásban hasznosíthatók az ilyen készségek – így a jelenleg önkormányzati szintre delegált háziorvosi ügyeletek totális központosítása mint az egyik felmerült irány viszonylag jó terep lehet erre a fajta megoldási módra. Persze véleményem szerint ugyanezt meg lehetne valósítani bármilyen tulajdonformájú intézmények erősen szervezett együttműködésével, de legalább a szoros rendnek itt tényleg van létjogosultsága. Az ellenzék magától értetődő módon az önkormányzatok megalázásának újabb etapját látja az intézkedésben, és persze nem zárható ki, hogy van, akit tényleg ez motivál, de ilyen alapon bármely intézkedés potenciális veszteseit az adott változtatás célpontjaiként nevesíthetnénk.
Az ügyeleti vagy más részfeladatokra szerződő orvosi bt.-k, kft.-k állami intézményekből történt kiszorítása az orvosok jelentős béremelését megalapozó szolgálati törvény részeként már jobban közelít az ellentmondást nem tűrő, az állami tulajdonlást öncélnak tekintő gondolati áramlathoz, de ha nagyon akarjuk, az ügyeskedés, az immár tisztességes orvosi béreknél is magasabb megbízási díjak elkerülése lehet olyan cél, amelynek ez ugyan nem szükséges, de lehetséges eszköze.
Egészen más a helyzet a meddőségi klinikák/asszisztált reprodukciós/in vitro fertilizációs (IVF-) központok esetében. Ezek a szakmaiság mellett egyéb bizalomépítő és komforttényezőket is szükségszerűen képviselő intézmények;
állami kézbe vételük már a tb-finanszírozott körben sem érthető, a magánpénzből fizetett ellátást nyújtó központok jövőre tervezett államosítása pedig új dimenziót nyit az egészségügyi szabályozás terén.
Elképzelhető, hogy valamilyen partikuláris érdek is meghúzódik a terv mögött (például majdani, esetleg már kifundált reprivatizáció szereplői részéről). Persze ez nem több mint kombinálás – azért kell mégis felvetnünk ezt a lehetőséget, mert önmagában
a népesedéspolitikai érdek nem támaszthatja alá az állami bekebelezést,
az egységes minőségbiztosítás pedig más egészségügyi szegmensekben is fontos, és szintén nem mondhatjuk, hogy az állam volna a letéteményese a megvalósulásának. Elhangzottak a magánintézményeket érő, a hasznot a szakmaiság elé helyező működési módokról szóló vádak, ám ezeknek az igazolására vagy ha tényleg létezik a jelenség, a kiküszöbölésük nem szőnyegbombázási eszközökkel történő megvalósításának mérlegelésére már senki nem veszi a fáradságot.
A minél több gyermek megszületésének célja éppen azt kívánná, hogy mindenki találja meg a számára szimpatikus intézménytípust,
a szolgáltatók pedig innovatív, korszerű eljárásokkal segítsék elő minél több reprodukciós probléma megoldását – az ehhez szükséges kreativitásnak viszont a tapasztalatok alapján nem az állami működés szokott a legjobb katalizátora lenni.
Baljós árnyak
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy az államosítás, a központosítás az elmúlt évtized egészségpolitikájának meghatározó iránya. Választása javarészt hitbeli kérdés, evidencia nincs arra nézve, hogy ez az irány jobb (igaz, arra is csak közvetett jelek utalnak, hogy rosszabb), mint a piaci megoldások. Minél inkább a sürgős ellátás, a gyors döntési szükséglet, az egyenirányítás jellemzi a folyamatokat, annál kézenfekvőbb eszköz a szoros központi kontroll, aminek totális megvalósítása a kizárólagos állami tulajdonlás. Akik az államit valamiféle magasabb minőségként vizionálják, azok számára a korrupció kiküszöbölésének eszköze vagy akár öncél is lehet a magánszektor visszaszorítása, ami nem sok jót jelent az utóbbi években éppen az állami rendszer rothadása miatt virágzásnak indult befektetések számára. Az IVF-központok esetében kifejezetten a betegelégedettségért való verseny, a sokszínűség, a választás szabadsága tűnik el az uniformizált állami ellátással – a lépés a jogbiztonság határait is feszegeti, és érezhető riadalmat kelt a reprodukciós eljárásokat végzőkön túl más egészségügyi vállalkozók körében is. Ki lesz a következő? – tehetjük fel a kérdést látva az állami fekete lyuk gravitációs potenciálját. Pedig a nemzetközi példák azt mutatják, hogy a piacfóbiánál hasznosabb a betegellátás teljesítménye szempontjából az állami és a magán korrekt, szabályozott együttélése. Ha folytatódik az államosítási tendencia, helyenként – mint például az ügyeleti rendszerben – jó esetben észlelhető lehet a feszesebb, fegyelmezettebb szolgáltatásnyújtás. A magánellátások szélesebb körű ellehetetlenítése viszont hosszabb távon az aranytojást tojó tyúk levágását jelenti: az egészségügy megújulásának fontos, az állami rendszer számára is sok tekintetben példát mutatni képes eszközétől foszthatjuk meg ezzel magunkat.
A cikk a szerző véleményét tükrözi, amely nem feltétlenül esik egybe a Portfolio szerkesztőségének álláspontjával.
Ha hozzászólna a témához, küldje el meglátásait a velemeny@portfolio.hu címre. A Portfolio Vélemény rovata az On The Other Hand. A rovatról itt írtunk, a megjelent cikkek pedig itt olvashatók.
Címlapkép forrása: Getty Photographs
